Szürke kövek lassan feleszik a ködöt
míg az izzadó
ablakok vesztik lázuk
homlokom
szorítom, két tenyerem között
végtelenre
kulcsolódik a fohász - hunyt
hitem utolsó
emléke. Valahogy fölém
kerekedett a
harag és minden gúnyával
tapos rajtam
utolsóra szúrt szavad és
hiába akarok
láthatatlanná válni, akarattal
törlöd belém
sarad, útszéli mocskod simítod
arcomra -
mosollyal szádban.
Lehetetlent
kívánnak tőlem kik tanítanák a jót
fogadni
képtelen vagyok, nyújtott karban
ütésre
tartogatott erőt vélek és nem látom már
a szavak
mögött az értelmet.
Lehetnék jobb,
lehetnék szabad is talán
de hátamra
ragasztottad a félelem
szárnyát és
bár repülni nem hagy
szépen mutatok
a földön kifeszített keresztemen.
Próbálok
lázadni. Feltépett sebekben matat
a múlt és
keresgél, hol rontottam el?
Ezer helyes
válasz egyetlen kérdésre - ismerős
képlet íródik
véremmel, örök szerződést kötnék
percnyi
boldogságért - újra.
