Mondj valamit,
már közénk szárad a csend,
fázós hátamra izzadt az éjszaka
hiába őriztem
sötétjét hajnali négy és öt között
nem jött
szememre sem álom,
sem jótékony kába üresség.
Láthatatlanná tesz a félelem,
bőrömmé válik ahogy rám simítod a múltunk.
Megalázott hétköznapok ragadtak a cipőmre,
mint a temetőben a sár,
apám sírjánál
elhullt levelek alatt kérgesedő agyag
nem ereszt, fáradtan vakarom,
csak maszatolom
könnyeimmel kevert tehetetlenségem.
Mondj valamit!
Reszket a hang
még vár,
míg hozzád érhet
parázslik bennem, éget
de te is csak vársz.
Mondj valamit...
