Nem kellett volna

Szállingózik az éj, 

kékre hímez mindent a szél

és körbejár vackán a perc

helyet csinál magának a szélre

fektetett számokon a múlt.

Képeket bámul

szemembe a sötét 

rohanó árnyakat ígér

maga mögé a vágy

éhes ölelés bújik karom alá.

Levelet írok.

Szétszórt gondok 

alapos megfontolás 

után 

töröltetnek és hangtalan elméletek

sem kapnak lehetőséget 

tollvégre kerülni. Megmaradnak,

mint titkos hangulatok, hiába

akarják megmutatni formás

testük anyagtalanná

tiporja őket a neveltetés.

Bíztam benned és még

udvarias is voltam, nem kértem számon

felelőtlen ígéretet és komolytalan gondok

mögött sem kerestem kifogást

lásd

én csak a rám szánt időre vártam

hangtalan.

Nem kellett volna.

Is

Receptre írt szerelem - papír fonákján némi erezet

és a tinta szívódik ezerfelé pacák vénái között

kapillárisok végébe dugult gondolat-fejezet,

mint a mondat utolsó jele, a pont. Szóközök

üresébe gondolt láthatatlan élet. Csak egy szó.

Is. Részegen tántorgó akarat, ahogy felőled cikázik

valami elnagyolt, meg nem fogalmazott 

tudatrész. Egyetlen bekezdés. Igaz képzet hamis

leiratban. Pedig szeretlek. Csak nem mondhatom.

Átkozott nyugalom amikor egyszerre borul rám

mit bennem ébresztettél! Láthatatlan járom

a közös utakat, csak a kirakatok villogják

ringó léptem ritmusát, már csak a fejemben létezel.

Álmok visszatérő hőse, buborékba zárt millió

tűszúrás arcomon hűlő utolsó tekinteted

majd lassú kortyokkal válik véremé a múló

idő. Is.  Szembe tóduló sós víz mar árkot héj alá

lehetetlen kívánság csupán fogni a kezedet

és hiába is akarnám visszafordítani keretbe zárt

végzetem - a tükörben ragadtam míg néztem a szemedet.

Is. Hiszen derengéssé lettem mikor már mást öleltél

szavakkal ugattam a holdat - szidtam és reméltem,

hogy talán majd a hidegebb felén a sötétben lehetek fény

és újra megtalálsz magadnak. Gyűrűbe zársz, s melleden

viselsz majd, apró szemeken függve. De csak a láncok maradtak.

Tegnap

Tegnap a parton jártam.

Kövek közt nyomokban régi csókok

dermedt hullámban új születésnap vacogott

és csak a szél suttogott - hiába.

Tegnap a parton jártam,

ujjaim lassúra szorították a parázsló halált

és míg unottan rugdostam szét a múló világ

apró héjait - kagylóvá váltam én is lassan.

Tegnap a parton jártam,

fülemben tengerek visszhangja mögött köhögve

félrenyelt mondat kongott, tincsekbe tekeredett

álom  - homokként simult nyakamba.

Tegnap a parton jártam,

csak a szél suttogott - hiába

kagylóvá váltam én is lassan,

homokként simultál nyakamba.

Maradékok

Léptelen utakon visz a csend

nincs öled hová hajtsam fejem

rendetlen nyugalom nem vár nincs

félelem csak a sötétség int

hív tárt karokkal nyelni marék

lelkem, fénytelen pillantás még

lehunyt szemem sarkából bukó

száradt könnyem marta utolsó  

ráncban. Felednélek - hiába,

maradék táncot visz a lábam

rogyott emlékek viharából

kikönnyező lidércek, lopott

ócskaságok között a rézpénz -

révésznek fizetség a mindent

záró héjak mögül az édes

álom kitakar, szemérmetlen

igazam pőrén várja vádló

tekinteted. 

Üveggolyók

Letépett szárnyú álmok kínlódnak a zajokban

maréknyi szétgurult üveggolyóba zárva lelkem

színes ábrándjai, szürkére taposott mondattal

fohászba burkolt vágy gubbaszt a sarokban hiszen 

elképzeltük ezerszer miképp öregszik egymáshoz

arcunk és ráncaink miként tükrözik majd árnyaink.

Mosoly és düh váltott könnyei szárazult sós

mozdulat - kimerevített pillanat kedvét hevíti 

valami titkos dobbanás erek falába kódolt zubogás

mert én hittem, hogy te leszel ki szelídít,

hidegre viselt zavaromat hajlítja simító keze alá

és aki majd suttogásával újra lázasra vadít. 

Hiányzol. Tízesével múlt évek konganak üresen

mögöttem és míg titkomba feledkezve várok

néhány lényegtelen szót, a parázson tartott szerelem

csak bennem pislákol. Neked nem szólhatok ,

hiszen újra húztad ujjadra az örökre gyűrűjét

és fogadtál is mindent szó szerint és hiába

is mutogatnék, hogy egyszer már függtél

majd öleléstől zuhantál és belefogadtuk a csókokba 

mi is azt az egyet... látod, lassan megöregszem

és még mindig várom, hogy ölelj, hogy csitíts,

álmodom rólad, méltósággal viselem a türelem

súlyos perceit. Keresem menedéked, idegenek karjai

zárják nyűgöm de nem hoznak enyhülést.

A mocskos reggeleket húsomig dörzsölöm

tisztulást várva forró vízcseppek reményt

sejtetnek, talán ma üzensz, talán lesz időd

és úgy gondolsz rám, mint rég, hogy érezzem...

November

Bánat szitál a lelkembe

majd megül, mint a novemberi köd.

A lehetőséget akartam becsapni nem

sejtve milyen banális félreértés ötölt 

a szándék mögött, csalt félóra beszélgetés

ölelés búcsúzóul, mint jó, mint barát.

Készenlétben néhány bók az útra - hétvégén

tervezett néhányszáz-pillanatnyi utazás 

és persze hosszúra nyúlt míg simítottad 

a hátam szótlan, hogy remegve maradjon

köztünk a bizonytalan. Ha akarom látlak

még - nézd, a betűket piszkálom 

mert hiába fészkel ölemben a türelem

szürkére zilált percek ontják az álmokat

gyűrődés közé - ismeretlen arc a tükörben

meredten nézi a hajnalban riadt 

üres vágyakat. Tudom, ígértem ezerszer

és hidd el, kényszer a nyugalom!

Csitítom a lüktetést mikor újra ébred

bennem, de néha meg akarom 

élni mindazt, mit csak a képzelet nyújthat -

emlékből testemre igazított randevú

folyóillatú örökre tervezett perc, lábam

öledben és azok a meghasonult 

beszélgetések! Felköhögött sértődés ébreszt

keserű szavakat próbál öblíteni hidegével a víz

rekedt torkomban ízetlen tréfa csupán vérem.

Nyakamba csorgott álmomban csókod míg 

fogvatartottad szememben a fényt, s most

ébren öreg arcomból csak egy idegen figyel.

Hideg riadalom a csend, alszik a látnok

ki álmokban üzent 

véresre rágott szám színezi mosdó fehérjét

távoli utcák duruzsolják az égre lassan

a nappalok furcsa piszkos kékjét,

míg én kimondatlan szavakkal várlak.

Kétszer

Rólad álmodtam

Reggel még érzelmek fürdettek,

lázra borogatás ahogy bőrömbe karcoltad

simításod, halk visszhangod szememben

tükör míg csukott szemem mögött

rejtőztek részletesre gondolt titkaink.

Fellázadt nyugtalanság döntött

még hanyatt húzni az időt, látni

könnyekből festett arcodat rebbenő álom

utolsó képei után nyúlt a perc

lassan csepergő eső vert riadót

az ablakon, s végezte ki könyörtelen

elnehezült álmom. Sokáig kerestem szád

ízét reggeli pohár peremén

és a lassúra csoszogott délelőtt hiába várt -

utcazajból véltem kihallani véremért

hűlő sóhajod, újra csukott szemmel álltam

a sarkon és csak hagytam, fürdessen

fényében a reggel. Talán titokban

meghaltam az éjjel – kétszer, míg ölelt

karod és amikor engedett.

Fázom

Lassan lehetetlenre képzelem a jövőt

átaludt, ámított napokba préselem kezdődő

fejfájás takarására, tompult érzékek

nyúlnak végig bőrömön és már nem

akarom, hogy felfedd titkaid.

Találtam egy mosolyt. Kitakart vágyait

szemérmetlenül mutogatja az ősz -

sárga levelek szülik belém vörös

széleikkel a szerelmet, ráncos fonákon

csontosodott nyél kapaszkodik tört ágon

míg cibálja a szél, hogy majd a csendben

adja fel harcát és hulljon avarnak léptem

alá - felzaklatva a szunnyadni készülő utakat.

Néha nem tudom miért is feszegetem a tudat

és lét kérdéseit, miért keresem származásom

csillagporos kanyarokban és miért akarok

annyira különbözni, miért kellenek szárnyak

hiszen iszonyodom a magastól! Hiába

lépek toporgássá sűrűsödik a távolság - haldokló

tömegben ring alattam megtaposott

nyugalmam. Néha nem vagyok semmi.

Névtelenül, szürkén létezem nem ad inni

a képzelet csak hagy sodortatni seszín ködökön,

hogy megtalálhassam végre saját tüzem, öröklött

vitáim között kitapogathassam kezed.

Hiányzol - elcsépelt szó egy túlgyorsult világban, mégsem

mondhatom másképp, lelkemre fonnyadt

igaza és szűkölve tépem szűkre szabott időmben korhadt

ölelését, nyugalmad húznám magamra, tested melegét

remegi szám - fázik a lelkem nélküled.

Szétszórt gondolatok

Szétszórt gondolatok -

régóta várt válasz reszket

valahol ottfelejtve maszkos

modorosság alatt, kiselejtezett 

bátorság porosodik mosoly mögött

miértekbe fúlt könnyek dünnyögik

a megváltás ígéretét. Írok. Eszközök

a szavak, helyet és életet adni 

kész gondolatoknak teremtenek

valót - létezni más időben más síkon

más szerelemben.

Téged választottalak míg másokat sorolt 

mellém a sors. Társ. Lélekben vigaszt

sem nyújtó támaszték - fal mellé

hányt tucatnyi fogadalom, hogy majd

a csillagot is de kezet nem

és emelt is rám de nem fölém

pedig csak csendben lapult ereimben

valami híg vörös hajnal, mit egyszer még

rég veled lobbantott a reggel

elé az a sosemvolt ölelés. Titkok.

Már cseppet sem fontos, kitakarva

fekszenek sorban, halmaikon átgázolt

az idő és csak bennem igazgat

minden síron gyászt tűnő huncut mosolyod.

Őrizetlen maradt levelek gyűlnek

pasztell és harsány váltja a lombok

őszét - még utolsót lobbanjon a szem

mielőtt fehérre vakul az ágakon a tél.

Őszi üzenet - csigaházzal

Bárányfelhőkkel rajzoltuk tele a képzeletünk

és az égen felejtettük a kondenzcsíkokat.

Elhagyott telefonszámok fejben égett betűk

és számok bogozatlan halmaza 

menedék híján torzul homlokom mögé,

megannyi álom kusza rejtvény függő

és vízszintes ábrák üres kockáiból még

kikandikáló megoldatlan testes öröm - 

hiány és múló szerzemény csatája

vigyáz vélt egyensúlyt. Nem tehetek

róla, én még hiszem a mesék súgta

csodát!  Süket találkozások intenek 

jeleikkel, simítani akartam arcodon

a ráncokat, látni bőrödön testem melegét

és inni szádról régi történet alól

kibújó mosolyod, én csak szeretném

látni tűnő emlékeim visszfényén hasadt

önuralmad szóródó szilánkjait de

csak az ősz csillámlik vissza

a tócsák rezzenő felületén. Levelek

melyeken nincs címzett, sárga fonákon

rezes erezet csillapítja a halál hangjait.

Porladó avarba fészkelő csiga lop

maradék nyarat - nyálbólzárt házat míg

tart a tél őriz megannyi felbontatlan üzenet.

Lepkék

Lámpabúrán táncoló lepkék

boldogan ünneplik a megdőlni

látszó teóriát - elérték a Fényt

és nem égtek halálra, mint megannyi 

mesében a balsorsú hősök...

hajnalig ünneplő nász,

felborult hit. Talán kitart míg az ősz

sárga aranyával szárnyaikra zár 

egy esztendőt és a repedésekben

átvészelt fehér napok dermedt álmai

melegen tartják az új hit, új elvekre

fektetett mesék tanulságait.

Maradék

Falak mögül ásít a hideg

unott-kopott érintések

árnyéka játszik a gondolattal

mi lett volna ha...

Eltévedtem.

Rideg tétlen

tenniakarás már nem motoz

zárvány-csend falakra koszlott

maradéka tart fogva

elnyűtt kifogások kapaszkodnak

könyököm hajlatán.

Fáradt hajnalok monogám

monoton fröcskölik arcomba

régi-új hűvösét a napoknak

és nem találom a lehetőséget

kitörni a fényre.

Árnyak - csataloo olvasatban

Vágyakozom.
A világ csak ömlik.
Képzeletem.
Megtörve hullik ölembe,
mint a szirom,
szélen szürke álmok,
mások valóságai.
Kiszakítanak hétköznapok közül
és én is úton vagyok.
Hullámzó billentyűzet
kopog fel csodát,
üzenetet,
jelez fordulatot.
Elmélyült gondolatok
ordítanak tovább
és figyelmetlen kísért
egyperces találkozások
mögöttem kullognak kiégve.
nem maradtak válaszok.

Köszönet egy igaz Barátnak aki látja bennem és a firkáimban a lényeget, aki tanít és okít minden zsigeri ellenszegülésem ellenére. Akiben van kitartás a rengeteg "de" és "csak" kezdetű kifogás kipiszkálására és akiben van hitem,  mert .. mert... olvasni kell Őt és kész.  Őszinte alázattal köszönöm!

Árnyak

Vágyakozom. A világ villogva ömlik képzeletembe

és megtörve hullik kiszáradt ölembe, mint szirom szélen

szürke álmok - mások valóságai szakítanak ki a hétköznapok

egyszerű percei közül és egy pillanatra én is úton vagyok.

Hullámzó billentyűzet kopogja fel a csodát

üzenet jelez fordulatot míg az elmélyült gondolatok tovább

ordítanak és a figyelmetlen kísért egyperces találkozások

mögöttem kullognak kiégve, nem maradtak válaszok.

Halaszt a pillanat, éhesen remegve vár a szerelem

felvakart sebek mélyednek bőr alá, lassan mintává érett

egész lesz a kép, vérrel hígult tinta őrzi örökre az írást.

Vannak szavak melyeket sosem pazaroltunk, más

sosem kapta tőlünk útravalónak, csak a miénk volt.

Akár azok a  megismételhetetlen csókok!

Számba szőtted a bizsergést, csillapítatlanul hagytad

lázas álmaim pedig akkor nem is tűnt olyan fontosnak

pontot tenni minden mondat végére!

Lassan beérnek a felelőtlen ígéretek.

Fejemre nő a csend, hallgatásom ma csupa fenyegetés.

Elhullt kérdések tetemei zárnak közre míg sárgult fény

eteti árnyékom, sötétjén csonka válaszok marakodnak.

Meddig sóvárog még utánad az alkonyat?

Imáim végét neveddel zárom, halkan suttogott titkos kötést

csomóz láthatatlan a végzet, nekem ígért

gyors halált remélek mielőtt újabb nap vásít rám kötelező

rendet, megcsalt ígéretek rágják belém magukat, kéklő

lüktetés ereimben a hiány...

Magnólia

Két ujjam közé szorított halál

bíborízű parázs - átszálló egy más világ

sosem múló végtelen vetítésére -  füst

formálódó képek - bukdácsoló jövő ezüst

felezett égi-testek villanó domborulatok

közt megrekedt parányi pillanat, csillagok

csíkká nyúlt utolsó zuhanása az éj kékjében

míg hideg kívánságok parázzsá szelídült kérések

foszlanak le csontomról, le a földre sárba

tiport vágyak közé. Nehéz illattal telt magnólia

öltöztet, vállamra simul egy képzelt ölelés

mert én mindig álmokban viselem figyelmed és

hidd el, szebb ruhát a végzet sem szabhatna rám,

mint csókoddal öltött egyszeri éjszakát...

Feletted

félbehagyott szerelmek csörgetik rám a csendet

kihasználatlan jövők lehetőségei írtózva mutogatnak

rendet teremt a fejben kiszámolt választott potenciál

 

a vadságból burjánzó erő, mi magával ragadta testem

és én adtam, mert jó volt épp akkor szállni magasabban

fölötte állni törvényes rendnek, nem érdekelt a szokás

 

megbabonázott szerelmek - felnőttetek ujjaim alatt férfivá

tanult bájaitok most esélyt adnak csitítani hajnalban

józanodó szomjúságtok... és én élni fogok vele

 

mert szükségem vagytok mind, zenében hígult oldás

míg alkoholos mesék parazsától fűtött cigaretta

hamvad kávé mellé ahogy időm lassan lejár - feletted.

Vállalom

Rögök közt telepszik a csönd

fészkét béleli körkörös mozdulattal

hanyatt döntött indulatok közt

vérbőltépett bűntudat sarjad 

akartalak! Hidd el én megtettem

mindent, mit tőlem elvárt a tisztesség

fosztott ajánlat elől sosem

menekültem láthatatlanul a tiéd 

lett ezernyi kincsem közül

épp az az egy mi fontos

lehetett volna, ezenfelül

még több tucat más is tudatos 

válogatás eredménye szakadt

világom koszlott tincsei vöröslőn

lógnak arcomba halmozatlan

terítve szét értelmetlen a ködök 

szürkéjében teremtett eszményi ideált.

Voltak jó terveink. Meg rosszak.

Voltak ezervégű lehetőségek, kitalált

meséink egynek és másnak és néha

hittük is, ketten vagyunk igazán egy.

Formát bontott minden együtt-lét

és nevetést szajkózott az üvegről visszavert

közös múlt - aztán párát leheltél 

a téli ablakra és már nem látszottak

a kacskaringók. Eltűnt enyém mellé maszatolt

neved és elnyúlt havazásba vontad

fehérre sterilizált kapcsolatunk - álmos 

közöny törleszkedett a hallgatáshoz - meg kell

mondanom, nem állt jól neked, sokkal inkább

elvarázsol ha csacsogsz semmiségről kettesben

vagy sóhajtod nyakamra kéjjel, mennyire vártál... 

tüszőmeresztő borzongatás a tudat,

látlak határidőn belül mielőtt letelne ezernyi év

és ha a lehetőség engedi bőröd illata

újra zsongíthat, feltépve zárdává nyomorított még 

épp csak kihűlt érzékeim női bájait...

szeretni akarlak kötelezettség nélkül

pár titkos órára kisajátítani

elnehezült

ölelésekből.

Elhallgattatnám a szavakat de kilüktetnek

ujjaimról és vétkezni hívnak, lásd gátlástalan

testiség csábít míg a gondolat ostromol, kérlel

a perc egy kicsit hagyd magad 

majd én vállalom vállaimon felejtett könnyeid.

Tudom. Már eljátszottam bizalmad felét

és játszani nem akarsz felnőttesdit

sem velem sem mással csak épp 

kifutott felőled az idő míg fehér szálakat 

húzott hajadba, s most nevetve állít tükröt

fényevesztett szemeknek, látod nem mutat

sehol gazdagabb perceket a lehetséges jövő, 

mint combjaim között... aljas vagyok.

Visszaélek élve eltemetett emlékekkel

lüktetve felgyülemlő vágyak, eltiport

kedves szavak dübörögnek homlokot tépve 

idegesítő álmok kényszerítik az ösztönt

kiélni a kín minden csókból szerzett tapasztalatát.

Mesterségesen teremtett félidők

szabnak határt tervezett napjaidnak, valahány 

új reggelt virrasztva köszönt nyitott szemed,

engedd, hogy leromboljam a most perceit

a jövőnek! Hívj fel...

Meglephetnél

Meglephetnél...

egy nem várt látogatás vagy műsoron kívüli üzenet

a hétköznapok ősz hajában diadém...

valami egyszerű színtelen szál virág tenyértől

izzadt izgalommal szárán kötve szónyi bókkal

vagy ajtó mögül kukucskáló félmosoly kérdő

mondattal a végén, arcéltől vált rakoncátlan feles

mondatokkal, meglephetnél...

Kérdezlek....

Mondd meg tudnál-e szelídíteni?

Vörösre édesített csókokkal mondd, tudnád-e csillapítani

megtévedt dühöm? Lenne-e karodban

elég ölelés fékezni tombolást és lenne-e elég szavad

pihentető álommá simogatni az éjszakát?

Zsongító mesékkel mondd, nekem adnád-e

az időt, mint karikába zárt öröklét őszinte

szavát, egyszerű igenét idejétmúlt szertartás

letűnt kézfogásból a pecsét viaszát

csepegtetnéd-e kirepedezett ujjaim közé?

Mikor kétfelé osztottad a reményt és fogadalmad

mondd, hitted-e hogy harmadikként végtelen útra

kérlek, örök körfogásba, hogy míg komor vagyok legyél fehér

lobbanó lázamon a hűvös tenyér - mondd, mikor lettél

elűzhetetlen hiányom?