Oszlásnak indult látomások mattítják az üveget
lehelet nélkül
opálos táblává válik ujjam alatt a rajz
még csak kusza
üzenet
de talán
mát érted, mi végre hagyom itt jelem alatt
szívem
töredékét... csak gondolat a múlt
rágódni rajta
kár - inni kér véremből minden pofon
csattanó
nélküli mosollyal a gúny
nem tisztáz a
vádak alól...
csaltál.
Tudtam és hagytam. Vetettél másnak ágyat,
szememre
vétkem, keresztet mindenki háta mögött
de még mindig
nem értettem miért hagytad
a régit úgy
ahogy van... penészesen, ahogy az őszi ködök
tejfehér
szőröket virágozva és a dongó legyek
beköptek
minden sebet akkor is ha fájt, ha akartam még
tisztulni vagy
menni épp, a menekülésre tervezett
idő pont nem
volt megfelelő és te rúgtál is belém.
Utoljára?
Dehogy. Ma is tartom arcom, hogy rácsapd pirosát
atyai
szeretetednek. Te mindent megtettél és nem érted
én miért nem
fogom pártját butának, koszlott kullancsos vágy
csimpaszkodik
beléd és hiába nyúlok te elhúzod kezed.
Kell a véred
másnak. Forrón és titokban, hogy maradjon ház
a régiben és
bár már nincs otthon csak hideg paplan,
nyirkos
szobában szépen vetett üres ágy
majd tölti
valaki szóval. Káromkodva acsarog az éjszaka,
mint
agyonfestett lányok riszálják magukat közénk.
Hiányzol és
nem segíthetek. Mint disznó fetrengsz,
hogy fontos
legyél, mint a toros az asztal közepén
körbeülnek
majd, talán könnyet is ejt majd érted
akit helyettem
szerettél.
