Kiabálok

Nehezen bírom az új hold új változásait

talán a kódolással van baj, talán

az időzítés nem az igazi.

Lehetőséget nyújt majd szótlan vár 

és én várakozom.  Nem értem...

mire jó a tudás ha használnom

nem lehet? Démonaim felett

ha nincs szavam őrülten ordított 

imák, mondd mi végre suttogtatnak

a sötétnek?  Várlak. Miért?

Nem tudom. Remélek tőled magamnak

valami megváltás félét. 

Mitől? Kecsegtető álmoktól

fül mögött lopódzó árnyak

zsongító meséitől - vágyaktól

melyek elérhetetlenül rajzolnak 

ismeretlen arcokba ismerős vonást,

hogy ne érezzem többé illatod üres

szobában, hol sosem jártál,

hogy vidd magaddal csonkított lelkem! 

Miért kiabálok? Szádba suttognám

neved mellé, örvénylő szavakkal

de millió fényévnyi távolság

áll közénk, magasra rakott falakkal 

szótlanságból épült néma kövek

támasztják hátad...  aztán

fordulsz és míg a szíved mereng 

új szirmokkal szórod elém a kíváncsiság 

csírázó magvait, mi lenne ha kezdetű

elharapott mondattal... megharcolom 

érted minden órám és keserű

szitkokat sem sziszegek - okkal - tudom 

te mindent megterveztél már! 

Ki kell várjam sorom, míg újra fogyni

kezd sápadt arcából a hold, mosolyát

kór kezdi ki és talán majd a lehetőség is

testet ölt - benned.

Tökéletesre gyakorolt hallgatás

Ha megértenéd végre, hogy mennyire szeretlek

talán nem találnál ki újra és újra próbatételeket

csak hogy bosszants éretlen mondatokkal

majd figyeld miképp csitítom lázongó önmagam!

Lehetetlent kívánsz mikor türelmem

kéred, asszony vagyok a teremtés percében

sem találtam már nyugvópontot!

Beoszthatatlan várakozás ostromol

míg elmém furcsa játéka, ablakra vetített képek

zsugorítják emészthetővé a hiányt, tévedsz

ha azt hiszed beengednélek szó nélkül

elátkozott világomba! Hidd el, értelmetlenül

húzod az időt, keserűvé vált a foghegyre tűzött

megjegyzés... értsd meg, túl sokáig érződött

rajtam a várakozás szaga és én már nem akarok

átlapozni több napot, felgyújtva az órákra osztott

félelmeim, álmaim keltette lehetőségek tárházát!

Csak egy szót mondj már,

ne hagyj kétségeim közt vergődni, átfordult üres

éjszakák ne vicsorítsák rám hajnalaikat, kérlek!

Érezni akarom a hangod! Mondj akár nemet csak szólj! 

Szólj rám! Vagy épp szád torlaszolja el robbanó

érzelmeimet, nem kívánok mást csak végtelenre

simított csókod... csendben.

Akarom

Hétköznapi csalódások marnak árkot arcomra

csak a lehetőség nyújt maréknyi alamizsnát

lesz még perc, mikor végtelenre nyúlt pillanat

tartja fogva szemedben lelkemet, hiába vár

özönével a sodró valóság. Csak simogatom

a neved, felvillanó képeken félrebillent fejjel

figyeled, nyílik e még szájzugba mosoly

vagy csak a szavakat mosdatják a könnyek?

Nem haragszom. Felültetett érzések ugyan még

követelnek némi revansot, megmagyarázott

késlekedés bizonygatja leszegett fejjel igazát és

én hiszek neked, a kísérlet talán elbukott

talán kiálltam ismét valami próbát. Elnehezült lényeg

bukik mellemre szorítva vissza a lélegzet ritmusát...

Szeretlek. 

Mindig amikor már

feladom az álmokat és megtagadom a vágyakat

és nem akarok gondolni rád, mert élni akarom

az újat, egy üzenet egy lehetőségekkel teli mondat

rámhurkolja a nekem kijelölt végtelent, igen akarom

fizikai valóban élni a testetlenné vált szerelmet,

számban érezni a csókká vált szavakat - mondd! -

és derekamban tudni ölelő karjaid megfelezett

erejét, ha tudnád mennyire akarom elhalasztott jussom!

Még várnom kell. Csendesedő lázam lassan

álomba ringat, esélyt hazudik homlokom mögé,

akarnok lelkem nyugalommal fed, és betakar

jóságos hűvösével az éj.

lehetőség

csak a csend
csak az maradt bennem
a vér sem dobol
nem fut, nem honol
lelkem helyén
csak az időtelenség

már nem félek

nyakadba fűztél,

apró hazugságok közé

lüktető vérkő

vágyból kivöröslő

titok, szelídített kéj

ujjaid játéka, születésed és

halálod lettem

kezedtől formált sikoly vagyok

hullámokon lovagló

tűz, leheletből parázs

szított félresiklott vágy

csak pár perc még

felmarkolt emlék

lassúra fordult keringője

elmondanám és

arcodra festeném,

mennyire szeretlek,

hogy még mindig él bennem

a Minden, ölelő karodban

elhalkuló hangja

csattanó dühödnek

én vagyok a kínosra viselt

szigorú csend

úton hazafelé

a titkos ölelés

elsuhanó pillanat

míg lassan hűl az alkonyat -

érzed? én benned ragadtam

akár az álmok mélyére szőtt

látomás, varázsigékből

font koszorú homlokod

körül, könnyekkel vigyázó

szemeim húnyt hevülése

bíztatott, testem ideiglenes,

mint utolsó szóban fogant

új esély,

mert én lehetek még

veled egy - szerelemben társ,

szádszülte eszméletlen zuhanás

mert a szemedben látom

még ott ég a fájdalom - 

lehetőség

már nem félek

halálod lettem

lassúra fordult keringője

csattanó dühödnek

érzed? én benned ragadtam

mint utolsó szóban fogant

lehetőség

Próbáltam

Gyűrt hazugság csak a gyönyör az azonnali létezésben.

Megfáradt Messiások kuporognak az út szélén

rongyosra rágott imák fedik meztelen lábuk, céljuk egy:

sajnálattá szelídíteni a gyűlöletet. Apró kék

harmatgyöngyök verik vissza a Mindent. Tudod,

addig nem lehetek egész míg nem tükröződöm

- benned. Női praktika, olcsó hazug

lényem játéka mi lassan felőröl. 

Pedig próbáltam ezerszer is felöltözni csak

úgy magamnak tetsszen a kép - mi egyben

szelíd ajándék, de valahogy mindig fedetlen maradt

épp a mellem és bőrömbe tűzött jeled 

minden szemet úgy vonzott, mint láng a lepkét

éjszaka sötétjében násztáncra...

Próbáltam csendben vigyázni álmot, kérdés

nélkül megélni a hajnalt

tudva, szeretni fogsz akkor is ha már újra fordul

sötétjébe az alkony, de valahogy mindig tört

a válaszok üveges felületén a visszhang és újult

erővel rohamozott a felköhögött 

félelem. Egyszerűen muszáj volt darabokra zúznom,

mert a csend hűtötte vacogó testemre a magányt!

Hidd el, próbáltam jó lenni, egyszerű asszony

hétköznapi viseletben. De valahány 

arcot is próbáltam, mindig hiányzott szemem

zugából az a titok, mit te kacsintottál belé

és ma üres tenyérrel nincs mihez kezdenem

csak a testem mutathatom, a lelkem a tiéd.

Ezer ujjú tenyerekben érnek

majd vörölsőn bontanak húst a

meggyek, korai még a tavasz

kifakult ritka szemű szerelemhez.

Összezárt szirmok, mint színes combok

meztelen kelletik bájaikat

és a nap - olcsó leskelődő - egyenként hajol

csókkal illetni a rügytől vérző ágakat.

Láthatatlan lábnyomok mentén a szél

lép kiszámolt végtelen táncot

nyomában pörögve szóródnak szét

a betonon szivárvány virágok

és hiába is tartóztatnám, hiába ima

felkap míg szédül belé a szív

gondolattalan ölel magába szava

és én zuhanok, szeretni hív.

Vannak napok

vannak napok mikor nincs helye megbánásnak

nincs ideje rendnek és hiába haloványak

a fények, repedésbe tiporva fekszik a romantika

és

vannak percek mikor kifordul magából a világ

sejtelmes illatok borítnak rád új ruhát

és bolondul suttog a visszavonhatatlan vád

mert

a meggyalázott emlékek ráncaimban égnek

felvakarva folyatják szét tisztuló vérem

és nincs lehetőség, hogy bocsánatod kérjem