Lelkemre zsugorodott az éj.
Szorosan, légmentesen
borít és szorít magához feketén
ahogy a kávé magába ölelt
az este minden húnyó gondolatot
és nem maradt tenyeremben semmi
csak erezetben térképezett sorsom
mit az elhaladó idő mindig fölülír.
Annyi tervem lett volna még a mostnak
pedig már a tegnap is csak tervek
közt múlt ki általános unalomban
teljességgel kockázatmentesen.
Megváltottalak volna! De talán vár
még kapu alatt csók, tétova fiú
szíved mélyén a feloldozást
is feláldoznád még utolsón hiú
ábrándjaink sokaságán, reménytől
fogant mocskos álmok ígérnek
illanó örömöt
és hiába tagadod tudom, még nem
vagy kész mozdulatlan testem fölött
hideg fejjel ésszerűen gondolkodni!
Kikönyökölt
szavakat más hiába sír
én szültem beléd a szerelem ízét...
Még mindig hiányzol.
Szavakba zsúfolom gyengéd
lényem utolsó
gondolatait. Láthatatlan varázsszavak
fűzik köréd félve suttogott mondatok
ívét, láncok és gyűrűk fogadalma
mind semmissé lesz ha akarod
ha van még benned cseppnyi vágy
éleszteni az emlékek alatt
szunnyadó testiség parazsát
csak szólnod kell! Maradj
még...
Minden
gondosan őrzött buborék
ölelésed rejti, részegre
hunyorított álomtalan sötétségben
arcodra képzelem gyengülő sóhajod,
remegő testedre
vágyva ordítom
tele némasággal toll közét a cihában,
én nem tudok létezni nélküled!
Szükségem vagy
a hétköznapok ünnepéhez...
