Kimondatlan kérés

Két lényegtelen mondat közé akartam

súgni valami fontosat

mellesleg elejteni mennyire szenvedem

hiányodat mennyire kell türtőztetnem

remegni készülő hangom.

Félreértelmezlek. Úgy hallom

várod, hogy feladjam a tartást

és magamból engedve

legyek őszinte,

mint hű ígéretem és kimondjam

végre mi szívemet nyomja

pergamen vékonyra öregedett

érzéseimet..

Bőgnék. Te is tudod.

Álmaimban karomat simítod,

visszahúzol ha mennék

és tisztán, egyenesen nézel lelkembe.

Megrekedtem abban a másik világban

súlyos imákban

kérem teremtőm adjon több időt

tovább képzelni a veled közöst.

Tudod, szárnyaimat próbálgatom

vörösen izzó lángok

emelnek, kékre fagyott szemem

fürkészi letisztult kimondatlan kérésed

és én kezedbe adom

gyűrűbe font sorsom.

Kötöm magam. Hozzád. Önként.

Felesküdött szeretőként

színezem az éjszakád

tested szavát

válaszolja minden érintés.

Én meg akarlak váltani.

Magamtól.

Az elérhetetlen vágyaktól.

Eléd akarom fektetni az időt,

hogy kiszögezhesd őt,

mint ritka trófeát

a könyvtárszoba falán.

Az öledbe akarom hajtani az arcom

és csak suttogni, nélküled semmi vagyok.

Gyűrődésbe száradt maradék

sóízű veríték

lázálmok szennyes nyoma...

bőrödön nyugvó csend - cigaretta

füstjéből kiolvasott jövő

tükörbe repedt múlt, kellő

körültekintés nélkül szárított

emlékek, kártyába szorult

jóslatok ígérnek

régi-új szerelmet.

Akarom. Újra akarom,

hazugságok

nélkül.

Egy telefonbeszélgetés margójára

Éjszakák

Lassan araszoló nappalok,
lámpa rúdján tekereg a fény
Alkonyatban rajzó angyalok
keresik könnyűn a szenvedélyt
kecsegtető ajánlattal
környékez meg mindahány
megvillantják bokájukat
a hosszú combú éjszakák.

Lázas nyirkos ébredések
monoton cammogó idő
elhasznált szavak, tévedések
sötétre vágyó nyers erő
izzó szemű vad árnyak
emlékké szűkült rohanás
ágyad mellett toporognak
a hosszú combú éjszakák.

Szuszogássá csillapodik
a kéjből született sikoly
a csend egyre magasodik
megkövül ernyedt mozdulatod
hűvösével kezem takar
gyengéden érintő simulás
holnaptól rád hiába várnak
a hosszú combú éjszakák.

Karma

Elhanyagolt elmém
gyötri ki magából
torzszülött gyermekét
az árnyékvilágból
Nem egy nem száz, millió
trükkös, tükrös varázs
agytól ujjba zsongó
szívszaggató parázs.
Fázom, elveszett emlék
a múlt
Ha tudnám hova, mennék
de a tudat kimúlt.
Szárnyszegett mondatok
lődörögnek termiket keresve
az idő megfagyott
szájában a longoliereknek.
Sóillatos homokból szitált
létforma kísért utamon
a sarkon utánam kiált
de én kívűl vagyok magamon.
Érted?
Én futok utánad?
Millió karmával
mar a bánat,
Te, én futok utánad…

Reggel

Kenyérillatú reggelt pöffentett az égre a sarki pék
Kalács és zsemle születő, meleg leheletét
A kocsma is nyitva áll, bár még üres
Csak a szemetes dülöngél van benne pár feles.
Éles sikoltás, harcol a gőz a zaccal,
Fekete vér lüktet a csészében habbal,
Az úton balközép csontközét egy kutya nyalja
Kínosan ügyel a rácsos farost határvonalra.

Ténfereg a múlt

Lelkemből fontál verset
ahogy
összeolvastad az esti gyűlemet
mégis
szavakból szőttél magad köré
mikor
ujjaidra csavartad felfeslett elmém
fürtjeit.
Göndörbe sodrott emlékhajak
kusza
gondolatok, csak ténfereg a múlt
simult
ráncok hagynak nyugodni a gondok
mélyén.
Hiányodba burkol az éjszaka
illata
kakaó gőzében keresem fénykép
arcod.
Még magamon érzem pillantásod
hevét
a fülembe visszhangzott szavad:
elég.
Parázsló szénre sercintett
olaj
felhevülő emlékeim lángja lobban
noha
nincs jogom élvezni a szép napok
melegét.
Lehetőség csak a képzelet szülte
remény
hinni, hogy teremt a gondolat
erőt
fölülkerekedni a kimondott szavakon.

J.A.

Fénykép

órák óta figyel fényképarcod
valahol
várnak reményvesztett rakpartok
valamikor
elnémult ajkadon simít ujjam
valahányszor
kívánni merem a múltat

Hideg éjszakák

Hidegek az éjszakák.
Érzem, hátam az ajtónak dőlve
erezet vezette dermedés alá
bőröm szűkül. Eltemetve
gondolatok súlya alatt.
Írnék, de emlékek közé
szorultak a szavak,
s a betűk kövér könnyekké
dagadtak. Szerettelek?
Minden pillanatban. Tanúm
a vörös hajú reggel
a súlyos perceket ámor-dacún
cipelő nappal, az est és az éj
hisz tudhatod,
mint leprást kerül a kéj
az öröm. Lámpásom
ablakomban. Minden sötét éjszakán
egyedül virraszt a magányos
viaszszagú gyertyaláng.
Hívnálak - magamhoz.
Csendedbe fonnám fagyban kékült
kezeim. De a miértek…
Álmaimnak erővel feszül
a valóság, elfordultak az ˝elég˝-ben
felejtett gondolatok.

Fohász

Reszketnek a kezeim. Valami betű kaparász
végig gondolatból ujjba, illattal hadonász
a zöld gyertya lángja (mintha) menta illat.
Valahol egy szó áttört egy falat.
Félve kukucskál a tanácstalan elme
mert a szív képtelen a feleletre
úgy tódul a tűz ereken át
szorít hideg homlokomra glóriát
fájdalommal szegett szép szavak.
Számok takarta hang
kong, esetlenül ütődik minden
cikázó gondolatnak. Éden,
elfelejtett szerelem sejlik a csörrenés mögött.
Összerezzen a szív képzelt beszélgetés dönt
hanyatt hidegre hagyatott párnák közé.
Neveddel altat el a remény
üzenetbe rejtett hátha-jövő képzeleg
elő időcsikarta szemzug-ráncba - nehogy késő legyen…

Mozaik

Valami láz ég
ajkam peremén
reszket egy gondolat
rég halott mozdulat
éled poraiból
a tűz (mintha) leomló
hajamra megbeszélt randevú…
Eltökélt szándék, nyirkos odú
(akár) réveteg szem gödrében
törött emlékek közelében
felejtett szív.
Istenbe vetett hit
vetett ágy (hidegen) üres álomban
hitegetett szerető, vágyamban
testesülő követelés. Hazugság.
Bántani fog a szó, látomás
kísér minden rakoncátlan hulló
hajból tincset, ujjaktól zsongó
vér szisszen bőr alatt ha érint…
Menekülnék magamtól. Gyáván int
a lehetséges jövő, járdára sercint
a dühös őr(angyal). Lélekben
túlnövök testemen
úgy ölellek - messzi idegen - valahol.

Valahol - című fénykép alá - J.A. 

Fátyoltánc

Újra reszketnek a hajnalok,
túl a félig értelmezett szavakon
új lehetőség vásít rám reményt.
Álmatlanul hánykolódott éj
után nyűgös reggelbe lobbant
a skarlát hajnal.
Hó alatt alszanak a fák
jégvirág nyílik ablakomon buján,
az üvegen lázas homlokom hűtöm-
szavakat válogatok. Emlékekből
gyűjtöm a poros szép hangzókat
megtaláltam (kacatok közt) bőrömön ujjadat
medalion sarkán a csillanó fényt
apró darabok között az elveszett ént.
Most nézegetem őket, idő csikart ráncok
szememben könny jár fátyoltáncot
apró emlékek - simulnak, ölelnek-
látni téged újra… akarom, mégis félek.
Lehetőség csupán
lehemben a boldogság
szikra, elnyűtt idézet végén a pont.
Arcodról a közös múlt nekem ront
és csak hagyom, ragadjon magával a tisztulás.

2008. novemberéből - J.A.

Megkerült szerelem

Minden szóközbe belemordul a múlt
kecses íveket hiába rajzol a szó
kezedben pálca törik, ítélet hamu
szórt fejemre hull… monoton.
Hang és árnyék vihog a felhők szélén
szaladó vihar tolja
szét a fényt,
és maszatol görcsöt homlokomba.
Hiába, az idő felzabál
minden morzsát, mit tenyerem őriz
ráncokat cibál
simulatba. Csók ízű ánizs
ajkam peremén felejtett neved
tovagördült ború futott át felettünk
rám akasztott ünneplőm helyett
mezítelen próbálgatom megkerült
szerelmedet.

Elfeledve

 

Magányra vágytál…
kipróbálni ölelni idegent
suhanva számolni szivárványt
szélhez simulni szelíden.

Időt kértél, s én adtam
de míg éltél engem elfeledtél
jártad a világot más lány dereka
körül, s az idő - homlokomba marta jelét

Szám szélére suttogott
harcban elégett
leigázott mondatok
tódultak emlékekből hajba fonott

ujjak közé. Te, átkozott csend!
Testetlen vágyak párnába fúlt
örvénylő morajlása nyomán pihen
a tudatlan tudattalan, az édes múlt.

Még mesélnék

 

Látod, az idő felém fordított megint
ne hagyjuk megromlani csókjaink.
Ajkamon bizsergő szavak száradnak
meg nem történt beszélgetések alatt
hiányzó mondatok kúsznak elő
üresen kongó gondolatok mögül, eső
kopog az ablakon (újra), enyhe november.
Hajszolt akarás zsongít, ujj tördel
ujjat. Ideges órák járnak körül
perceket pisszentve a mutató mögül
csendre int remegő hunyorod.
Másnapos évek reszketnek a napon
árnyat vet a sarokban kuporgó múlt.
Elkésett randevú
felsajdult hegesedés
(mint) szapora szívverés
öl reményt, gondolatot.
Mesélnék. Leigázott mondatok
hordják az emlékeket -
érintéstől remegő lélegzet.
Álommal vendégelt az éjszaka
Lelkem újra ölelt, zsebbe bújtak
a tuszkolt jogok. A semmibe nyűgöz
retinámba vésett szemed színe. Bűnös
gondolat fészkelődik tarkóm mögött…

Telihold

Szürkébe káprázott élettelen reggel
az ablak előtt vártalak, kócos kába fejjel
elmosódott képeket képzelek színekből
nevedet karcolom az üvegre - lehemtől
matt felületre… Hiányzol, az éjjel
hiába suttogtam az égre
a hold kerek arcába neved, édes szerető
társam a magányban, pohárból csörgedő
hideg ital csókolja szám, önzetlen vágy
kisírt szememre jégbe zárt világ
borul. Szeretnélek most karomba zárni,
míg rohan a szél vele szállni…
Fordul a szoba
pókhálós sarka
harapna kezembe
mérget.
Szemérmetlen emlékek győzködnek
van még remény, hitetlen!
Kába elmém
gyötri az éj
zajos nyoma, dübörgő másnap.
Valahol a paplan alatt
felejtettem magam. Üres
csak lélektelen test
suttogja neved, végre megteljen tudattal
hasadt üregében kiszáradt agyam
mocskos rebellis reggeltől fél
a napra ásító dél
de csak átcsusszanok az éjbe
testedre várok, furcsa kéjre
mit ajkad harap bőrömre. Hinni akarok
az álmoknak, vásott
mondatok körmömre koptak
a karcolatok, véred íze a számban.
Hevület harapta vörös bélyeg
nyújtózik hogy a szégyen
foltja lehessen és én hagyom
hogy ajkad nyomot hagyjon nyakamon.
Serkenő vér, élet és halál
lassan csordogál
túl az életnek vizén…
öröklét
a jutalom
ha felkínálom
ívét, lüktető bíbor folyam -
inni adok magamból ha szomjam
olthatom, erőtlen testiség…

Tépett szárnyakkal

Mint vérzivatarban a pillangó repülök cakkosra tépett szárnyakkal tovább
ismeretlen szívekre hinteni a keserű szerelem édeskés porát
láttatni, mit a tolult elme takar a sürgető testi vágy mögött
szeretni kínban, élni gyönyörben mindenek fölött…
Elméláztam neveden, élvezettel rágtam minden betűt,
hangzót és hangtalant, csóktól borzolt szédítő keserűt
alkoholban oldott mámor, csalódott hajnal után
a rám tekeredett ébredést, a másnapos csapost, a talánt.
Kétségek közt felejtettél, lehet vagy mégsem, bizonytalan holnap
csak tapogatom a mindent, keresve hol vagy
mert akarom, hogy megtaláljalak a pad alá hányt szavak mélyén
szeretni akarlak, úgy mint rég, egyszer, sosemvolt holtak éjén,
összefüggéstelen szavakat akarok, lehed bőrömön, vonagló kínod,
testetlen gyűrűző, ujjaid közé szorult homályos álmod.
Megszámláltam az égen minden csillagot míg vártam,
cserepesre szikkadt tested gyöngyözte ágyam
üresen ásít. Hidegtől reszkető ujjaim a peremen ülve
lassan markolnak ráncot a sima felületre
feszes karokkal tartom el a vágyat magamtól
hisz látom még félsz… rettegsz a csodától
újra érinteni, eszmélni a mából, kívánni a lehetetlent
boldogságba fojtott ájult perceket,
növeszteni évekké a pillanatot, lopni a csókot alélt testemről
a leálmodott éveket kikotorni a szemétből…
Látod? Felvettem a régi ünneplő ruhám és mégis
csupaszon állok előtted. Így jó, rebbenő pillantásod jelzi
tetszem… még emlékszel vágyad vezényelte hangomra,
a testetlenné zuhant szerelem szülte sikolyra
az összecsorduló lélegzet ölelő melegére… még emlékszel, utazó.
Cakkosra tépett szárnyaim szemedre borítom, még álmodd
szantál illatú álmaid, selyembe öltöztetlek, lelkembe fonlak reggelig
s ha ébredsz, csak hímzett pille leszek párnád sarkain.

Csak egy kicsit

Sokszor érzem úgy, mindig bennem éltél.

Találkozásunk csak felismerés

anyagi formába öntött

tükröd

leképezve elképzelt valód.

Megrepedt lék melletti jég..

mindig akartam láthatatlan szárnyakkal

álmatlan árnyakkal telt szobában

megtervezni a holnapot.

Vannak kérdéseim, nem csak szavakból.

Elhallgatott érzések gyűleme kelt

érthetetlen visszhangot ha ezer

szemével hunyorog

az elalvás előtti félkész állapot,

mikor testetlenné válik a valóság,

mikor átláthatóvá

válik az anyag és gondolat közti kapocs.

Közös halmazban kavarog

a lehetetlen

és a majdnem

és már átalakul a rossz 

- szükségszerű a káosz -

a manipuláció elkerülhetetlen.

Áthatolhatatlanná lett

a téged ölelő magány.

Saját vetítővásznon

figyeled saját álmod

és nem engeded

magad mellé szívem.

Átmelegítenélek ha lenne még

maradék

parázs.

Szomorú vagyok pedig nincs okom

egyenletes lusta napok

fekszenek mellemre csorgatva nyálat

a tegnapnak, talán az elmúlásnak,

lassan fonnyadó bőrömbe eresztve karmait

valami furcsa apátia ízei

sejlenek az esti jóéjt csókok után.

Nem emlékszem mikor haraptál

nyakamba először.

De tudom, azóta is véremből

táplálod végnélküli lelkesedésed

eltiporni a felém araszoló

boldogságot.

Megértem, ez valami ősi ösztön.

Uralkodni mindenek felett, közöny-

telített félnapokon rágni csontomról

még vérző húsom

és el is ismétled közben többször:

mindent megteszel értem, hiába köszön

vissza nyáladzó szavakból utálatom

lábad előtt fekve önként szolgáltatom

be utolsó boldog percem...

Hétköznapi hőst álmodok, aki megment

majd ha eljön az ideje.

Félénken figyelem

az ablak mögött élő világot.

Csak egy kicsit ember szeretnék lenni!

Megtagadtalak

Megtagadtalak.

Ordítottam volna mikor ütöttél

levegőm kapkodtam,

kavargó sötét

árnyakkal hadakoztam

míg legszebb álmaim 

lerugdaltad az ágy széléről.

Féltem. Imáim

suttogták tele a csendet, hitemből

morzsákat hintettem eléd

magam köré, mint sót

bűvkörbe szórtam a szót

védtem megremegő burkomat.

Hirtelen láthatatlanná lettél.

Fekete szárnyaid hiába

borítod fátyolként

testemre, én harcolni fogok.

Meggyötört hétköznapok alatt

ünnep az éj

keserű könnyek közt

kacér

mosoly vet fintort

hökkenő arcodra.

Elküldtelek.

Te mentél is de tudom

még nem végleg.

A nap fényébe fordítom arcom

fürdök míg tart a perc,

míg a sötétség újra be nem von

mindent átható nehéz szagával. Kell

valami a félelem ellen! Még

nem hagyom szárnyaim kurtítani

még szükséges valami jel

tudni akarom miért vagyok e világra

taszítva!

Álmaimban fehérbe bújt idegen

fogja

remegő kezem

és ad erőt.

Szédülök vele

míg gondjaim

széles vállára teríti és hordja

mint ünneplőruhát.

Tanulom viselni az életet.

Zilált sorokat rendezek át

érveket adok az észnek

tördelve a gondolatot ezerfelé.

Melléhez simulok, ritmust kérve szívemnek

valamiféle simára tapasztott holnaphoz.

Ráadás az ölelés,

nyugalom szigetén hoz

pillanatnyi boldogsághoz alapot,

makacs ragaszkodáshoz erőt,

hinni magamban.

Csalódott perceket hátrahagyva menekülök

fehér idegen bűvkörébe

hátammal támasztani hátán a csendet

és lenni vele örökké egy.

Örökké... mintha nem lenne 

a pillanat is örök 

megszáradt időben

fehérített gondolatok közt,

míg botladozó lelkem keresi az egyenest!

Mennyi eltékozolt kitérőbe foglalt óra,

mennyi elnagyolt kapcsolat, hajszolt kéj

meg nem történt - képzelt alkonyatra

festett egyszeri ölelés!

Úgy szeretnélek elringatni

törhetetlenné téve a csendet!

Egyetlen simítással kitörölni

a múltba nyomorított történelmet...

Fekete tolladat vérembe mártva írok szerződést.

Lemondok az öröklét jogáról

egyetlen fehérbe vont éjszakáért...

Kell egy hely

Csoszogásra ítélt fáradt
olaj a tűzre
karcsúsított bokát ölelő
lánc - talp a
hidegben lelt menedék
elől futó tűz az idővel
lángolt, perzselt szagú én
szívek mélyén
felejtett tudat,
referál a halál, kiragadtalak
elragadó ragadozó
fekete tinta a bőrömbe vésve
hajt előre megannyi tűz lobogva égre
legyint… veled lenni sülve-főve
szerelem gőze lágy érintés hull a földre
átvett irányítás zakatol
félretett elmém mögül, ráront
tovaosont félelmeimre…
kell egy hely, szűnni
szavakat nyűni
nyűgözni az érzés helyébe.
Belém történt kíváncsiság
ül a járdán kívánság szerint.
Nem egy szó, nem hatszáz egybefüggő karakter
láthatod
gondolatod
hogy ver léket
koponyámba, plántál éket
lázadásod…
lelkembe mart tudatod
temetetlen hantok
recézett ív
elvetélt frigy
álomba zárt hajnal
furcsa káoszba rendezett hajjal
tegnapok
lakják be a holnapot
ismeretlen emlék…
Huzatban ténfergő indulat
szitokká száradt nyári nap
cserepes ajkaim közé vérzett idő.
Ócska fordulat vét hibát,
rossz irány, csak hazugság menti a pillanatod.
Megérte? Meddig? Homlokcsont alatt
visszhangzó szavak
kongatják szívem harangját.
Vigyázz! Szavam öl, mar
mint arcba spriccelt sav
hagy nyomot
nyomtalan életem elkoszolt
mintáján
eltiport halhatatlan szivárvány
vergődik -
tantaloszi kín -
remegve felejtett reggel int
tested csak híd két világ között.
Keresztségben elnyert tűz
álmodó testre tapadó nedvesség hűt
lázban tomboló indulat
sző hálót a tudat
köré. Gránit arc, alabástrom bőr
mind hideg elutasítás, elmaradt öröm
gyötör magányos éjszakán
láthatatlan barát
présel ráncolt nyomot
elhagyott gondot homlokom
közepén futó ráncba
az utolsó táncba
csábított rozsdás ölelés.
Karmazsinba bújt vászon - kötés -
aranyba gyűrűzött kapocs
próbál fehér ruhát
mégis - elszaladt a nyár
vajon mennyit ér a szerelembe vetett hit?
Csak ölelj át, egy kicsit
hogy tudjam… létezel.
Illúzióban fogant körmönfont tucatgondok
utcán hagyott koszlott lábnyomok
felelőtlen szült csábító szavak tekerednek
derekadra… ágyékba mart lázadó ujjak merevednek
nyilallást álmodni a célnak! Légy férfi! Leheletbe
forrt csókod, utolsó szó mielőtt késő
visszakozni. De miért tennéd? Lepedő
gyűrődik alánk,
csendesen vigyáz
minden érintésre. Titok szövődik szálai közé
szentimentális érintés minden ránc. Kővé
vált zsibongást vált a zsibbadás, alélt testünk -
szóra fordítani nehéz, a sikolyba feszült
érzelem hangjait.

Csend

Macskamód telepszik ölembe
a csend,
kanyarodik
könyököm alá, második
bögre illó kávé
kövér
tejszín felhői alatt
matat
a kanál,
csilingel a cserép falán,
miközben falánk elmém issza
betűfolyamod. Ha
megköthető
lenne a fürge lábú idő
én leláncolnám
és neked adnám…
Elkölthető garasra váltható
nyugtató
semmit vásárolnék a dalnak,
fakadjanak a szavak
múljon végre a kellemetlen
süket csendem!
De ez csak az én elmém
egyenetlen felén
szóközökbe szorult,
szavaimba borult
öngyilkos érzelmeim harca,
mert elakadtam.
Nyakonöntött
a sorok között
megbúvó múlt.
A kút
ahová oly felelőtlenül
dobáltam megkövült
leveleimbe sajtolt
szíved, sóhajod,
most visszacseng.
A csend
a sorok végén a pont
ráront
a feltörekvő könnyek
pezsdülő nedvek
nyakára,
s csak rágja
a megfeszülő kezek fölött
a fehér sorközök
közé képzelt vallomást.

Egyperces évszakok - Ősz

Hűvös volt a hajnal. Párába burkolta az autókat, de ahogy a főútra tévedtek az első fáradt napsugarak lassan szétcsordogált a tájon a reggel. Szürke füst kanyargott az ég felé az ébredő kéményekből, madarak csivitolása keltette a szunyókáló állatokat. Lassan, mint apró hangyák sürögtek, indultak munkába az emberek. Acsargó kutyák hangja kísérte a postás biciklijét, lovaskocsi patacsattogása intette a zajt, s szólította a csendet. Amerre ment sárga és fekete táblák váltották egymást arany, bronz, barna és zöld kavalkád szegélyezte a szürke betonutakat. A kertek is felöltötték új ruháikat, egyesek már mezítelen álltak a kerítés mellett. A párkányon könyökölve múlatta idejét a délelőtt. Egy percre benézett a dél is, meghallgatta a vén harangot a templom tornyában és tovasietett. A lonc és a fenyő közt kövér pók szőtte méltóságteljesen hálóját. Lassan, komótosan. Tökéletes remekmű készült. Idén ez volt az utolsó. A megfeszülő szálakon átszűrődő napsugár aranyba foglalta a fennakadt levélkét. A pók még igazított, tulajdonképp nem várt nagy fogást. Nem is azért készítette, a nyáron alaposan megtömte potrohát. Csak még egyszer, még egyszer meg akarta mutatni a világnak mestersége csodáját. Amikor elkészült a háló közepébe ült, onnan figyelte a lába alatt himbálódzó tájat. Délután maga után hagyta a levegő-világot, s az avarban mustrálgatta az elárvult csigaházakat. Megérkezett, s színes hűvös haját kibontotta az ősz. Ennyit látott csak az elfeledett öreg portré a falon amikor kitekintett a szoba ablakán. Ennyit a rácsok mögött rejtőző kertből, a kerítés mögött kanyargó útból, s a mögötte elterülő völgyből. Kicsiny szeletkéje volt ez a világnak mégis oly mérhetetlen távolság melyet csak szeme volt képes érzékelni, befogadni. Minden nyugodt volt. Egyhangúan telt a nap úgy, mint mindig az elmúlt száz esztendőben. A madarak egyre erősödő hangzavarral lobbantották lángra a hajnalt, s egyszerre csitultak el. Minden reggel elámultak hangjuk erején vagy csak így ünnepelték a fényt? Senki nem tudja de lehetséges, ha nem lennének madarak nem lenne többé hajnal sem. Lassan teljesedett ki a világosság, betöltött minden apró zugot, s mint apró antennák fordultak a virágok a nap felé. A ház magányosan magasodott a falu fölé, sötét ablakai szigorúan figyeltek minden arra járót. Rácsai cet fogaiként vicsorogtak a világra. Később termetes matróna ülte meg a kertet. Sárga és fehér lámpásokkal tűzdelt fekete ruhája alól itt-ott még kikandikált vöröses alsószoknyája. A nyugovóra térő fák a sötétség görcsös karmait növesztették, s ahogy a szél megkergülve kapott beléjük szánalmasan nyikorogták a sirató asszonyok énekét. Elszáradt leveleikben a nyár egy-egy szép napja hullott a hideg földre. Üresen feketéllett az elhagyott fészek az ág tövében. Az éjszaka végül elterpeszkedett és szabadjára engedte árnyait.

Egyperces évszakok - Tél

Megigézve álltam az ablak előtt. Az apró fehér hópihék egymást kergetve hancúroztak a szélben. Széles fordulók, meredek zuhanások követték egymást majd amikor csitult a szél szinte lebegtek a levegőben. Az üveghez nyomtam homlokom. Jólesett a hideg, hűtötte tomboló lázam. Csak néztem a hóesést meg a didergő madarakat az ágon és azon tűnődtem, vajon mit csinálhatsz? Leheletem elhomályosította az üveget, s mint kicsi gyerek firkálgatni kezdtem a párába. Pont-pont-vesszőcske… kacskaringók, egy mosoly… egy név… annyira belefeledkeztem új játékomba, hogy észre sem vettem hogy repül az idő! Lassan reám ereszkedik a sötétség, ruhám alá lopódzik a hideg. Kellemetlen érintésétől megborzongok. Mintha a gonosz indulna útjára, még nyújtózik egyet, majd amikor kinyitja ezernyi csillag szemét prédára várva tekint körbe a földön. Nehéz hófellegek cipelik terhüket, lassan vánszorognak ott fenn, minden mozdulatuk fájdalmas sikoltás, bíborra festi a horizontot. Eljött a tél. Nappal kiteríti eléd minden szépségét, fehéren ragyog rád a meg-megcsillanó fénysugár, hogy nem sokkal később szörnyű halált haljon egy fekete latyakos pocsolyában. Hideg ujjaival virágokat karcol az ablakok sarkába. Könnycseppei jégcsap ruhában csilingelnek az ágakon. De éjjel, amikor nincs hova futni mert mindent betölt a vastag, áthatolhatatlan sötétség, eljön és elrabolja a gyengék álmait. Gyertyát gyújtok és a meleg lassan átjárja reszkető testemet. Hiányzol.

Írni akkor is ha fáj...

  

Utat enged az éj a fénynek
bokorban hentergő erénynek,
szirének halál
dalát
szítta szürke elmék,
combon sodort halott cserjék
levelei közt elsíbolt dalok
matadorok
a nemes vér
A miért…
Néma szitokba szorult száj
írni akkor is ha fáj
mikor a hold versenyt ragyog a lámpással
az izzó telve ellenállással
elektronszagú lehelet
meg nem értett felelet.
Kocsi után porfelhőben
játszik a homok a levegőben
zuhan, s lesz újra csak por
utca pora. Kóbor
macska
nyalja
fényesre ünneplőjét
hívja este harc, násznép
macskazene, tetőn a bál
áll
a kifosztott fészek
megtépázott szívek
anyai ösztön, a fennmaradni,
enni, inni, szaporodni
lüktető varázsa, az élet
írni feketét és fehéret
állni az esőben, hallgatni a csendet
betartani törvényt, a rendet
s a szerelmet hirdetni
még ha Jónásként kell is élni.
Vár börtönöm, hegy tetején
kőből épült cet mélyén
rácsos kapu oldalán csüngő
nyelvetlen harang csengő
szó emlékét álmodja
megremegne a gondolat
ha kimondaná, mert némaság
a fogadalom e helyen. Miért?
Titkokért a jutalom száműzetés
Mennyek és a szférák zenéje
vagy pokol kénes ölébe
hajtott vágy.
Mire vársz?
Kitaposott utak
kifeküdt ágyak
kiürült tekintet
kiégett életek
sorakoznak mások adakoznak
de nem jutnak előrébb a sorban
csak állnak a porban, utca porában
- zavaros lé egy pohárban -
megbocsát
elbocsát
tisztít a tűz a kehelyben
míg dobban a szív a kebelben
titkod, mit gyóntál megbocsáttatott.
Penitencia után a holnapot
tiszta lappal,
színes tintával
rajzolhatod.

Levelek Kedvesemnek (1)

Minden elharapott mondattal elveszed a lehetőségét egy új világ teremtésének. Minden végig nem gondolt gondolat elveszít egy jövőt. A hallgatás nem gyógyítja a sebeket csak elfedi, s hagyja gennyesedni. Százszor is végig gondoltam, mi lett volna ha…? Minden gondolatom nyomán újrateremtődött a múlt, s egy másik világban folytatódott. Valahol a párhuzamos világok egyikében beszélünk. Egymással. Az álmaim néha áthallást engedélyeznek, olyankor ébren újra formálom a világot, új jövőt adok az életnek. Milliónyi szálon fut a létünk. Néha fájdalmasan keresztezik egymást. Tanulnunk kell belőle, mint ahogy a mámor elillanó pillanatait is egy-egy lelakatolt ölelésbe foglalva raktározom elmém zsúfolt zugaiban. A tudat szavakat adott. Sajnos túl keveset de úgy gondolom, hogy használnunk kellene azokat. Közösen. Valamikor, valahol összegabalyodtunk. Gordiuszi csomó. A megoldás is végzetes volt. De akárhogy is igyekeztél tudatos énem sokszor talál rá életeid fonalára. Furcsa letekinteni, éber lényemmel figyelni a bogokat. Akaratlanul is párhuzamosan kacskaringóznak az ezüst szálak, csak a kezemet kellene kinyújtanom, hogy megérinthessem, de félek, megégetne. Így inkább csak nézelődöm és azon kapom magam, hogy ismét elsuhant mellettem egy élet, egy évezred, egy világ. Nem akarom megszakítani az utad, de néha nézz felfelé a csillagokra is. Milliónyi szemével figyel, izzó tekintet világítja előtted a kavicsokat. Hidd el lábad tudja az utat, adj egy csepp esélyt a szemednek is, hogy lásson! Megszenvedett lelkeket is. Illúzió a világ. Ülj egy tükör elé, s ha hosszasan bámulod magad meg fogsz döbbenni. Nézd a homlokod, a kicsi ráncocskát, s egy egész világ fog szétmaszatolódni körülötted. Nézd este a repedést a falon, s ha elég bátor vagy újra teremtheted a szobád. Merj álmaidban kutatni, merj repülni és ha már nem kapaszkodnak a lábadon a hétköznapok kicsinyes problémái, talán megérintheted álmaim ezüstszőnyegét. Látod, ez is egy újabb teremtés. A te fejedben kavargó gondolat újabbat teremt az enyémből. Találkozzunk. Valahol egy másik világ peremén. Valahol, álmainkban.

Levelek Kedvesemnek (2)

Szeretlek, mondta sírástól fuldokló hangod a telefonba, de én csak hallgattam. Mondjam, hogy én is? Én is szeretlek? Nézz rám! Nem tehetem! Ezt a szót nem küldhetem a széllel, nem hagyhatom véletlenül elveszni! Az ajkaid közé akarom súgni, hogy érezd borzongató melegét, hogy érezd édes ízét, hogy a súlya ne csak gombok, éterben átalakult hangok és zörejek vibrálását jelentse, hanem az igazi varázslatot!
A könnycseppet ami végigszaladt az arcomon felperzselve a hosszú évek megszáradt sóhaját. A mozdulatot, az ölelést amely egy pillanat alatt csinált helyet az emlékek poros polcain, s töltötte meg élettel az érzelmek, álmok üres edényeit. Nem tudok szólni hozzád. Csak nézlek és élvezem lelkem viharát. Száguldanak a gondolatok, minden lassú finom mozdulatod lángokat csal bőröm alá. A megfagyott időben ölellek miközben generációk válnak körülöttünk történelemmé! Ezért a pillanatért éltem magányos gondolataim gubójában. Nem mertem álmodozni. Féltem, hogy leálmodom az összes lehetséges találkozásunkat, s így nem lesz lehetőségem újra a tenyeredbe csúsztatni reszkető kezem.
De rám néztél, s én felébredtem. Megérintettél, s felrepedt selyem burkom. Szóltál és végre beragyogott a fény. Első csókod kibontotta szárnyaim. Lehet, hogy a sárba taszít az első őszi fagy lehet, hogy egy gombostű hegyén végzem majd, nem érdekel. Boldog vagyok! És jó téged újra sírni látni

Drága sorok

 

Megmásíthatatlan ígéreteket olvasol fejemre
lázas gondolat volt mind
józanító hideg borogatás az ébredés - fenn -
új nap rettegi papírra soraim.
Elnyűtt dallamot nyúz felém a szél, borzong
a hajamba cibált göndör
szorosabban ölel kabáton a gombom
zsebemben leveled gyűröm.
Elkoptak már a betűk, pár sor könnyűn csordult
sós maszattá, kék paca a lapon
elhallgatott vádak vicsorognak, sárgult
foggal harapnak a múltba, drága sorok…
Megtűrt szerelem, fülem mögé csitítva reszkető ujjal
hajlik nyakamba, borzolva ingerületet
kérdő szemedbe tekintek, játszom a pillanattal
még nyújtom, még élvezem játszi kedvedet
hátha… menhelyekről szedegetett szűkölő tudatom
oszlik szét lassan, hull darabokra
igéző pillantásod alatt. Az örökkévalóság - hallod? -
már elkezdődött. Isten veled - hangoddal térek nyugovóra.

Napraforgó

Szárnyam alá kapott a ˝kölcsönös szimpátia˝ szele…
Vajpuha fiatalsága görbe tükör
sivatagi szél szárította öreg testem
fénynél gyorsabban zuhanó reménye előtt.
Elkárhozom vagy sem, éhség csupán
mi hajtott önfeledt vágygyilkolni
letaglózott, becsapódott test ütötte
sebekben megfürödve
már oly távoli a nyár,
s elvetendő gondolat a paraszti józanság.
Elkékült ajkak, selyembe burkolt
pillantása a világnak, hurkolt
kötél hívogató keretébe hajtom fejem
kétezer év magánya a teher -
leomlok, lebomlok, bősz férfi homlok,
s csak sodornak a fáradt gondolatok.
Már nem kanyarognak,
a vihar elapadt, mosolyognak
odakinn a napraforgók sárgán
vicsorognak rám
széltépte leveleik közt a magok
hát mégis, kárhozott vagyok.
Elmegyek, drága éltem harc, szenvedély
nem érdekel már ha nem enyém
nem tartogatom magamnak hiszen
nincsen kincsem
egyéb, mint barna szememben
ellobbanó gyertyaláng lelkem.