Egyperces évszakok - Ősz

Hűvös volt a hajnal. Párába burkolta az autókat, de ahogy a főútra tévedtek az első fáradt napsugarak lassan szétcsordogált a tájon a reggel. Szürke füst kanyargott az ég felé az ébredő kéményekből, madarak csivitolása keltette a szunyókáló állatokat. Lassan, mint apró hangyák sürögtek, indultak munkába az emberek. Acsargó kutyák hangja kísérte a postás biciklijét, lovaskocsi patacsattogása intette a zajt, s szólította a csendet. Amerre ment sárga és fekete táblák váltották egymást arany, bronz, barna és zöld kavalkád szegélyezte a szürke betonutakat. A kertek is felöltötték új ruháikat, egyesek már mezítelen álltak a kerítés mellett. A párkányon könyökölve múlatta idejét a délelőtt. Egy percre benézett a dél is, meghallgatta a vén harangot a templom tornyában és tovasietett. A lonc és a fenyő közt kövér pók szőtte méltóságteljesen hálóját. Lassan, komótosan. Tökéletes remekmű készült. Idén ez volt az utolsó. A megfeszülő szálakon átszűrődő napsugár aranyba foglalta a fennakadt levélkét. A pók még igazított, tulajdonképp nem várt nagy fogást. Nem is azért készítette, a nyáron alaposan megtömte potrohát. Csak még egyszer, még egyszer meg akarta mutatni a világnak mestersége csodáját. Amikor elkészült a háló közepébe ült, onnan figyelte a lába alatt himbálódzó tájat. Délután maga után hagyta a levegő-világot, s az avarban mustrálgatta az elárvult csigaházakat. Megérkezett, s színes hűvös haját kibontotta az ősz. Ennyit látott csak az elfeledett öreg portré a falon amikor kitekintett a szoba ablakán. Ennyit a rácsok mögött rejtőző kertből, a kerítés mögött kanyargó útból, s a mögötte elterülő völgyből. Kicsiny szeletkéje volt ez a világnak mégis oly mérhetetlen távolság melyet csak szeme volt képes érzékelni, befogadni. Minden nyugodt volt. Egyhangúan telt a nap úgy, mint mindig az elmúlt száz esztendőben. A madarak egyre erősödő hangzavarral lobbantották lángra a hajnalt, s egyszerre csitultak el. Minden reggel elámultak hangjuk erején vagy csak így ünnepelték a fényt? Senki nem tudja de lehetséges, ha nem lennének madarak nem lenne többé hajnal sem. Lassan teljesedett ki a világosság, betöltött minden apró zugot, s mint apró antennák fordultak a virágok a nap felé. A ház magányosan magasodott a falu fölé, sötét ablakai szigorúan figyeltek minden arra járót. Rácsai cet fogaiként vicsorogtak a világra. Később termetes matróna ülte meg a kertet. Sárga és fehér lámpásokkal tűzdelt fekete ruhája alól itt-ott még kikandikált vöröses alsószoknyája. A nyugovóra térő fák a sötétség görcsös karmait növesztették, s ahogy a szél megkergülve kapott beléjük szánalmasan nyikorogták a sirató asszonyok énekét. Elszáradt leveleikben a nyár egy-egy szép napja hullott a hideg földre. Üresen feketéllett az elhagyott fészek az ág tövében. Az éjszaka végül elterpeszkedett és szabadjára engedte árnyait.