Súlytalanná vált a tegnap
és a szavaidban sem találtam semmit
mi megkötött volna - így lebegtem túl a
perceket és nem akartam többé semmi sem lenni.
Csak feküdtem, mellemre ült a hőség
láthatatlan ülepével nyomott a lepedőre
repedéseket számláltam a mennyezet fehérjén
és kezembe képzeltem hűvösre álmodott kezedet.
Talán sírtam is, épp csak hogy teljes legyen a vég
- vártam, jöjjön nagy fekete lepelben az elmúlás
néma angyala, vigyen magával jobb idők felé
de csak bámultam üresen és nem kaptam feloldozást.
Ma újra velem leszel - így ígérted - ölelsz is míg tart a perc
és csókot is váltunk délután, szádban viszed magaddal
cseppnyi boldogságom, haza, üres hálószoba csendjébe
és viszem én is mellemen párjától elszakított párnámra
hajamba illatod fonom és emlékét kósza ujjaidnak , látod
kevéssel mérem a boldogságot, magamnak bőrömön őrzöm -
neked papírra kódolt üzenetben, hogy ha majd nem leszek fogható
akkor is megmaradjak, mi voltam mindig: bánatod és gyönyöröd.
