Letépett szárnyú álmok kínlódnak a zajokban
maréknyi szétgurult üveggolyóba zárva lelkem
színes ábrándjai, szürkére taposott mondattal
fohászba burkolt vágy gubbaszt a sarokban hiszen
elképzeltük ezerszer miképp öregszik egymáshoz
arcunk és ráncaink miként tükrözik majd árnyaink.
Mosoly és düh váltott könnyei szárazult sós
mozdulat - kimerevített pillanat kedvét hevíti
valami titkos dobbanás erek falába kódolt zubogás
mert én hittem, hogy te leszel ki szelídít,
hidegre viselt zavaromat hajlítja simító keze alá
és aki majd suttogásával újra lázasra vadít.
Hiányzol. Tízesével múlt évek konganak üresen
mögöttem és míg titkomba feledkezve várok
néhány lényegtelen szót, a parázson tartott szerelem
csak bennem pislákol. Neked nem szólhatok ,
hiszen újra húztad ujjadra az örökre gyűrűjét
és fogadtál is mindent szó szerint és hiába
is mutogatnék, hogy egyszer már függtél
majd öleléstől zuhantál és belefogadtuk a csókokba
mi is azt az egyet... látod, lassan megöregszem
és még mindig várom, hogy ölelj, hogy csitíts,
álmodom rólad, méltósággal viselem a türelem
súlyos perceit. Keresem menedéked, idegenek karjai
zárják nyűgöm de nem hoznak enyhülést.
A mocskos reggeleket húsomig dörzsölöm
tisztulást várva forró vízcseppek reményt
sejtetnek, talán ma üzensz, talán lesz időd
és úgy gondolsz rám, mint rég, hogy érezzem...
