Színt vallott az idő
lám széppé láttató mosolyom
mára szertefutó ránc arcomon
bár benne intő
jel
nincs
csak ezernyi emlék
csókok vihara
és minden el nem sírt bánat
fölé ragasztott púderes fedés.
Tudod én próbáltam mindig tartani az ütemet
egyenletes lépés mindenki felé
tartva tisztes távot, hagyni életet
és levegőt hagyni venni és
adni - át benne saját lélegzetem, hogy tartson
-ki-
a lélek a jobb időkig.
De színt vallott az idő
és elvett tőlem ellenséget, barátot,
jól megfogalmazott mondatot
mit most takar márvány színű kő.
Nem lehetek jó hiába akartam
gúny, hatalom, éhség
mar
és vesz el önként belőlem - még
mindent és azon túl,
hogy legyen, legyen nagyobb
és ahogy pusztul
bennem a jó
érik be minden esztelen átok.
De színt vallott az idő
vitte fiatal éveim
és nem hagyott itt
bölcseletet csak múló erőt.
Kitartok egy kicsit még
gyönyörködöm majd ahogy a tavasz
bont ezernyi illatot, neveli ösztönét
az életnek és talán tartogat
nekem is reményt hinni,
hogy nem volt felesleges jónak
lenni amikor nehéz volt járni is...
Mert színt vallott az idő
már nem akar magának társnak
fiatalabbra cserél, másnak
adja -tovább- öregedő
kezem.
Nem baj.
Ez a rend.
Csak
fogd erősen amikor én már
nem szoríthatom ökölbe
és csaphatom asztalra dühöm hát
helyettem légy szavam,
vallasd az időt, mondjon igazat.
