Kisemmizett emlékezet

Kisemmizett emlékezet

végletekig gyötört álmok

takargattak, látod

mélykék szárnyakkal az éjjel

borított rám hideg paplant

nyirkos láz öltöztetett

aztán fölém telepedett

a reménnyel virrasztott hajnal

       - majd -

tegnap felhívtalak és

mint rég

nevetett a telefonban

a hang,

és újra megborzongott

bennem az elnyomott

a majdnem

teljesen

kitörölt

nő...

Mindig beléd szeretek.

Mindig jobban. A sejtjeimbe

kódoltad ezt az érzést

és míg lüktet bennem a vér

nem szabadulhatok.

A szádra vágyom.

Hogy mondd, hogy szidj,

hogy levegőm vedd, hívj

és harapd bőrömre jeled,

hogy egy percre mindennek vége legyen!

Messze vagy

és én pusztítom magam.

Elérhetetlen vágyak vég nélkül

csábítanak, ellehetetlenült

hétköznapokat szaggat az álomtalan éj.

Tegnap ünnep volt. Még

mindig hallom

fülemben cseng hangod,

nevetésed adja

vérem vörösét.

Emlékszel?

Volt közöttünk valami végzetes

és azóta is, ha csak gondolatban

simítasz

leszünk újra eggyé...

még nem szoktam meg miként

élhetnék önálló alkalmi életet.

Nélküled

tudod, ízetlen a hajnali kávé

és a cigaretta is csak elparázslik, kék

füst mentén kanyarulatba

csavarva

felejti elhasznált lehem

és hiába is szépítem

nem tudok nélküled létezni!

Leküzdhetném a félelmeim

de a magányosra gyűrt éjszakák

felemésztenek. Mostanság

túl sokat ábrándozok

elszalasztott 

múltbéli lehetséges történeteken

és azt vettem észre, megöregedtem!

Már nem akarok hosszan sliccelt szoknyát

vagy tűsarkú fölött kecses bokát

csak szárnyaimat akarom.

Tűztől vörös vérző tollakon

térdepelve kérni újra, hogy ölelj...

Bármi lehettem volna

Az éjjel bebotorkáltam zegzugos lelked
és mit találtam? Egy elmosódott képet
magamról. Gyermeki tisztaság…
ugyan már…!
Milyen gondolat kéret veled koldustól köpenyt,
csalódottól szívet?
Sebedre tépj ingemből gyolcsot…
nézd, kikandikál a rongyból
meztelen bőröm. Hanyag elegancia a viselet
ahogy sorsom vállam felett
áthajítva a porban fetreng lábad alatt
taposva
még, míg mozog,
míg van benne lendület, domb -
temetetlen hant
mi marad
ha tovább lép
az éj.
Ölni… véletlen sebezte forró patak
édes íze számban, szádtól…
Vajon merre forduljanak
a kacskaringók, ujjtól zsongó
lágy hangod alatt?
Húzott szemű mosolyt csalsz a szegletbe
Barátom… elvegyülő érzéki csalódás
mely észrevétlen varázsol a szavakból kertet-
örömök kertjét, csipkébe bújtatott vágy
kémeid, végezzük ki őket?
Vagy várjuk mártír halálukat,
s legyen nevük Hűség. Vallat
a perc, mit neked ígértem
miközben más csókjától égett
szám szélén az ígéret, Hűség?
Mondd mi az?
Leláncolt lélek lakat alatt?
Mi az mi hű és nincs benne vágyódás
mi lehet szebb, mint a zuhanás
ébrenlétből öled melegébe
majd az ébredés, nap szemébe
nézünk, káprázat a világ
hűséggel ne vádolj, inkább hurrikán
leszek, kaplak magamba
viszlek felhők fölé - halni- agyamban
kitervelt szónoklat- hatásvadász a csend
bármi lehettem volna, csak lelked nem…

/ J. A.-nak /

Mert én...

Mert én láttam ahogy a nyálasra rágott nád rezeg
nyakló nélküli élvezet
vet a dalnak véget,
muzsikus,
ki játszol életem hangszerén
csak fújod a nótát és én
csak járom
a táncom
ritmustalan éjszakán is…
Megfelelt szavak, szitok, kín
alázat alá söpört söpredék
őrszobán a csekély fény -
új szerelem készülődik.
Csak rezeg a nád
szaxofontól rezes éjszakák
aranyba vésett hangok
a sarokban a gondok most öntudatlanok.
Mosdatlan reggellel rontott rám a nap
végtelenbe nyúló, elveszíthető dac
harap kezembe, ahogy nyúlok
varázslatért, igézet kéne, átok
a bajra elűzni a zajban fogant
ritmust, mely homlokom alatt
dübörög…
alkoholban hömpölyög
az imádott feledés…
Nyűgös a remény
rossz nap viszolyog,
értelmetlen motyog
párnámra dőlt
hűtlen szeretőm az idő!
- Mert én egy percre elengedtem magam.
Szétfolyó csápok végére a semmi
mögött oly erősen ragad a VAN
hogy a felsértett bőr kezd újra érezni!
Megégett pikkelyek fojtó szaga
ténfereg ruhacafatokat szórva a földre
és a sors! Összetekeredett árnyék csak
lilás vacogássá erőltetve a semmi. Te…
milyen jó volna ha
lenne van a semmiben
volna lesz a
valamiben
ha nem tévedne
a lehetetlen
s lehetne tévedés
a leheletnyiben… -
mert én Idő akarok lenni.
Saját döntéstől fogant,
kezed alatt
mívesedett, hajlékony
örvénybe fordult lobbanékony
ujjaidtól formált
a pillanatba szakadó láng,
megkövült mégis fortyogó
a miértektől lázadó
kezedbe simuló, életet termő
vén idő…-
Mert engem elemészt az elmélázó,
időtálló képzelgés. Fájón
mar a
sav
sós könnyek közül
vörösbe szűkült
szemet. Emléked
csak mozzanat, feléled
a múlt, tinédzser testében dúlt
hormon és egyensúly.
Kiszámított röppályán indított
gondolat pusztított
lelkemre sivárságot.
Kincs? Elraboltad. Mint lányságom,
kihűlt folt a megszáradt takarón
de én őrzöm. Múltból szakadt pillanat
ragadta meg karomat
és szorít a verseid elé.
Olvasnom kell, muszáj! Feléd
hajol a könyörület angyala…
adj neki
inni…

Reggeli mellé

faggattál, tudom-e mit tettem?
hogy kínodba hogy s mint szerettem
hogy tudom-e mit ér az idő
s hogy leszek-e melletted hű szerető,
részegült életben leszek-e anya,
félrecsúszott szárnyú könnyel festett angyal,
mosolytól maszatos boldogság - állok-e eléd
zavart pír gyújtotta arcom nyújtom-e feléd
és
én
gondolkodtam
ezer neszed futottam át hirtelen
és ahogy hallgatom
csupaszom
melléd csendesül
és itt belül
lángol valami szó
elhanyagolható
a remegés
a láb és
a fej közti távolság
csupán
a tér és dimenziók
közti híd
vajúdni a szavakat valamiért
ami megfoghatatlan
csak bennem van
és talán beléd is szűlt
a kín a vegyűlt
érzés… szerelmet -
csak egy lány vagyok hidd el
észre sem vennél a tömegben
de itt a szavak között
új reggel köszönt
minden hajnal után
mikor odateszed a tejet, kalács
nélkül is élet ébred
kezed alól bennem…
és én most ide bújok melléd
maszatos kacajú könnyel még
félrecsúszott szárnyamban - ismét -
hogy meg tudd igazítani

Szeretni jöttem...

Virrasztani jöttem, holtak mellett őrizni a fényt,
őrizni jöttem, pokolból lopott lelkek tüzét.
Tűzzel jöttem, mert mivégre várt ez a világ
amikor szerelmemre éhesen tátogó fiát
ölembe lökte, s kérte sorsomtól ígéretem,
kezemből gyöngyöző gyötrelmedet,
fémízű sós könnyel mart
buta játékba hevíteni - ölelő kar…
Megtanított a végzet beszélni is, szóval csalni könnyet
nézni szemed, s fordítni világodon egy egészet
lelkembe véste még, kőbe arannyal
tanítsalak szeretni, meggyötört kínnal,
kínáljak kéjben fürdött éjszakát lelkedért
jutalmam: csillaggal vert szemfedél.

Düh

Mint mikor utolsó csepp könny indul a föld felé
és dagadtra rágott ajkakon remeg a miért,
szikkadt bőrbe mar árkot a féktelen idő
és nincs hír sem az ígéret felől
és hiába tekereg a gondolat más síkokon
sómarta felszáradt csíkokon
dülöngél a múlt.
A gondolat már elindult
de a kéz még vár
talán
elkenné
végtelenné
maszatolt dührohamok nyomát
alattomos magány
percenként csusszan
az élet helyébe - nyugtat
a csend.
Csenni kell
a lopható pillanatot
ajkadról a mondatot
ájult egyszeri szó… Lámpás
vetette fény - lázadás
az érintés - megfeszült test
kéj gyötörte éjbe fest
titkos képeket - tanú
csak a szélbe fúlt
sikoltás… Maradj még
titkos szerető, lépj
közelebb, töröld
le dühöm
maradék ráncait,
zabolázd vörös hajam tincseit
rakoncátlan táncból
válladra csókolt
hajnallá…

Miért kell?

Időben elcsomagolt koszlott szavak
közé kotlott a szitokból csikart
élni akarás. Papírra vetett álmok
vetítik vissza a jövőt, holnapok
lesznek egy mozdulattal
tegnappá, hirtelen hűlt arccal
olvasom
a megsárgult oldalon
felejtett múlandóság
lejegyzett vallomását.
Hangosan ásít az unalom
lopott napokon
nevet a megkeseredett hit
tervezni valamit,
hogy a felsőbb akarat
tegyen próbára, falakat
döntő
erő
nélküli csendes áradást.
Miért kell minden lépés után
hátrálni kettőt?
A tudat felnőtt
feladatához, mégis.
Miért kell félni,
miért nem érinthetlek
amikor akarom? Miért féltelek
saját magamtól?
Mert egyszer meggyötörtelek. Álomból
riadt ajándék a pillanat,
a most. Államat
válladnak támasztott ferde
képzeletbe
ihletett csönd zárja szoros
szögre. Áporodott
múlandóság ritkítja a percet,
vitatja boldogságom jogossá tett
létét. Hunyt szemekkel szorítom
magamba tudatom, s a bukó
szót fojtom, mert sebezne.
Elfordítom hát kiordított valóm, öledbe
hajtva megfeszülő ereimből szivárgó
szüntelen rianásom.

Másé vagy

Elfáradtam míg a szavak
közt kotorászva
kerestem a megfelelő igét,
halogatva a kényszeredetté
lett csend betörését - rakoncátlan
szitok szisszenését nyomtam
halovány mosoly mögé míg
elhullott szemenként szedtem kín
és fájdalom övezte
út közben
a sóhajokból
font
szemrebbentette felismerést.
Másé
vagy.
Testből röppent ismeretlen tortúra.
Újra
kell stratégiám gondolni
nem elég a csízió, évődni,
harcra hív a sors…
újra kódolt
üzenet
szorítja kezemet
várni, kínálkozó alkalom
keltette nyugalom -
kihasznált megremegő hangulat.
Zsongítja agyamat
a kényszer képezte sivár
világ -
vetett hit, vetett ágy, vetett mag
ívbe feszítve magamat
kínálom utad dombor ívben
hajlított fénybe
nyugtatni elevenné hígult
hús és vér csitult
lüktetését.

Nem számít...

Visszavágott szárnyakkal
üres tekintettel, szürke árnyakkal
veres varjakkal csontról felszálló
károgó csapattal ólálkodó
árnyak
lassan kizabálnak
minden húst az inak közül
üreges gödrében a szemnek
vak vágyak lesnek
tollas hasak alá.
Kullancsba kapaszkodó marasztalás
repülni fel, egek fölé
míg cipel a szárny, míg visz a lég
majd zuhanni tehetetlenül
amerre a föld görbül
téren és időn át,
hogy magába kapjon más madár
s vigyen tova.
Hova?
Már nem számít.
Elhagytál.

Még látom

Még látom ahogy a szél zilálja a füstöt
hosszú ujjaid között
parázsba szökött vágy izzik fel
mikor ajkad ajkamról ernyed el
sikoltana a perc egy másért -
tüzetes önvizsgálat. Egymásba ért
érzelemfolyamok hőkölnek -
kezed melege int, mint karmester
egyenetlen ritmust lélegzetnek - mozdulathoz
várandós gondolatok térdepelnek - imához
így átkoz a szó belül…
lassan csendesül
a harcban
keltett dac.
Részegül a tükörben felejtett részvét
fekete rongy alá ásít, hogy álmodjék
két viharvert szemgödörbe
újjászületést.

Egyetlen szó

Végtelenné vált csendben
figyel a rend
a néma őriző
a figyelemmel ösztönző
kényszer.
Meghasonlott lelkemben
tükröződsz, értelemmel
töltöd az értelmetlenné lett semmit.
Még nincs mit
mondanom,
hagyom
hogy államra csúcsosodjon
az utolsó szóba font
lényeg:
Félek.

Szappanbuborék

Jobb napjaimat terítettem eléd
és te legázoltad
sáros lábbal tiportad
minden dédelgetett percét.

Nevetésem kínáltam reggelire
és te fanyar arccal
gúnyosan odébb toltad,
csak zsemlét kértél éhedre.

Vacsora után édesség: a testem
téged jobban vonzott
a késői tévéműsor,
míg vágyam parlagon hevert.

Virradt, nevetve ébredt az új napom
kezemben friss zsemle,
ajtód mögöttem leste,
hogyan dobtam el a kulcsod.

Oda-vissza

Osszátok szét, osszátok ki az álmaim
hordjátok szét, hordjátok ki a vágyaim
tapossátok szét, tapossátok ki a lelkem
tépjétek szét, tépjétek ki a nyelvem!

Engedd el, engedd ki a dühöd
takarj el, takarj ki ha szédülök
vedd el, vedd ki részemet
rabold el, rabold ki szívemet!

Mi lehetnék még?

Megmerevedett két szó között az idő
test testből jövő
figyelem keresztezi a mutatott utat
hol a remény matatott mialatt
kezekre tekeredett a játék
a hangsúlyos beszéd.
Némult sikolyokba száradt
esztelen vágyak
repedtek fel hangból
felütött nyitány, lapból
sercent betűfolyam hullik
a szemek elé, mazsolázni
kifinomult igéket.
Zárójelbe szorult idézet
fröcsköli elhasznált
nyálasra rágott mondatát
a leharapott széljegyzet végére.
Száj szélére
ült lila remegés,
dacol a hideglelés
a kéjből lobbanó lánggal
forrongón ömlő hullámmal
ujjaidból simult pír a bőrön.
Veszteglő kikötőkön
csüng a ringatózásba
fáradt unalom-gálya.
Ünnep, ha érint képzeleted
és nem csak én képzellek
tűzbe izzani. Csóktól
véressé szított
parázs
a dohány
hamvadó végén.
Mondd mi lehetnék még?

Első utolsó randevú

 

Mérsékelt távolságtartás volt
szemedben az első-utolsó
randevú. Búcsú-csók után
a vissza-visszaforduló utcán
összekapaszkodó tekintet
lábba futó eszmélet
rohant a keserért,
nyúlt fagytól hideg kezedért.
Kabát alá furakodott mindig édes
kíváncsiság szorított résre
nyitott szádhoz,
elsikkadt szóhoz
tartott pisszentésre húzott hang
fojtott keveredő nedveket borzongásba.
Lábak alatt futó lépcsők zaján
csámcsogott még az enyészet bár
akkor velünk már földre hullt maszkok
között lopakodó bódított pillanatok
igyekeztek vetett ágyba.
Meztelen derekam
alá nyúlt hosszú ujjaid
elhűlve tapogatták bőröm pírjait
majd ritmusba dobbanva lökték
öledbe forró ajkam ízét
megtámasztott mozdulat
gyorsított vér-áramlat
keltette hevület visszhangját
- nem csituló szenvedély. Áradás
a zokogásba fúlt öröm
reszkető tested bőrömön -
újra járja eltáncolt életünk
miként az elkallódott idő. Ölelésünk
még kitart, mint páncélba zárt bogár
csak sorára vár
a következő extázisba mart
csókkal varrt pillanat.

/J. A. - egyszer volt tavasz /

A télben hagyott gondolat

Márványba repedt arcok
süllyednek félhomályba
köveken tiport vágyak
csörgetnek rozsdált láncot.
Tudatlanság, édes cseppek
a mindennapok árnyaiba
kesert lopnak, csalnak
illúzióból habos kérget.
Hóba taposott lábak nyoma
- úton felejtett tévedés -
latyakba fagyott érvelést
fest a tél az útra.
Fehérre csillapított láz
szorong marokba görcsölt
akarattal fröcskölt
álmaiban, csak a csenddel vitáz.
Lecserélt világomban
elhagyott hang ütődik
mállott falaknak, fénylik
a gondolat a csont alatt.

Dühödben vesztem el

Magába foglalt a rebbenés mentes mámor
kiakasztott száradó bőrökre hullott a vágytól
még nedves emlékezet,
ahogy az élvezet
elhagyott köveken, mint jelzőtüzek
fekete mocskos lények
csurranó keserűség
könnyeikéntpereg a cseppfolyós idő.
A végtelen még elérhető.
Elhamvadt az utolsó simítás
álomba csusszant vitánk
megoldásra talál, mint hőkezelt idegen
oly tartós a hidegen
tartott eszméletlenné lett kapcsolat.
Málladozó vakolat
csupán
a sírás
húrjait pengető máz a bőr felett
repedt
mosolyba bújtatott alázat nélkül
dühtől kékült
szitok szélére szorult száj.
Tudod, hisz azért teszed, mert fáj
az asztalra csapódó tenyér
nyomán kelt csattanásra mért
üres csend.
Fojtott szó, észrevétlen
lopódzik közénk valami megfoghatatlan
titkos viszonyban nedvesre rágott hétköznap.
Csak nézlek.
Még érezlek
magamban,
hallhatatlan
lényem vigyáz rezzenéstelen
kifeszített szárnyak közé merevített
utolsó elmentett nevetésed hangjaira.
Lábadozó érzelem kel útra
lázzal varrt múlandóság szélén
sündörög a féltékenység.
Hiányzol. Egyre csak kimúlt emlékeket
kotornak fel éber képek
a búcsúk elhamarkodott pillanataiból
vagy a könnyesre ébredt álmok alól,
de nem segít semmi. Mert
dühödben vesztem el.

Életben tartott vágyak

Csontosra aszott a képzelet
ahogy újra és újrateremtettelek
lángoló világaimban. Próbáltam
életben tartani vágyam
belédfordult emlékezetem
csorbult hitelére fizetem
kifogyhatatlan variánsait képzelt
kapcsolatunknak, mit a végzet
szabott szűkre, testhezálló
mámor,simult viselet
a rajtam töltött kedved.
Tükröződés, zugban gúny
húny
szemet
szedett-vedett
társaságom
az álom
rongyosra vetített film,
múltra nyitott ajtón a kilincs
rezes markolat
a csoda.
Tenyérbe simuló áhítat
tátott szájakat
csendre záró
akkord
az utolsó csók íze.
Még pereg a filmem
vágás nélkül fut ki a semmi
a fényre. Apróra vált némi
értéket az ítélő bíró,
pokolra jutó
lelkek kígyózó sorára kerül
utolsónak nevem. Derül
a fény
utolsó esély
kap lehetőséget változtatnom
legbelső vágyaimon
csámcsogó alku teremtette félelem.
Értelem
nélkül folyik a szó cserepes ajkamról
bocsánatodért, haldokló hit
csendre int
szükségtelen a szó.
Ujjam forró
karcolatot simít bőrödre
bélyeget éget örökre:
ez a fizetség Révész.

/J. A.-nak/

Kényszer

  

Kristályosodott félelemben tisztul
az elmében ragadt kép, hátul
maradt elvonásban takart
a leláncolt akarat.
Megkötnélek. Rövid életbe sűrít
a markolatnyi
fém,
még
kell
egy
kis idő,
mérhető
dobbanás, a füstben fogant
hamvadó dohányba halt
lélegzet.
Kényszer
nő fölém a párába bújt
utolsó képet fújt
karikán átugró kéjben szült hang
ahogy zárul dohányszítt ajkad.

Mert meg kellett tanulnom

Mert meg kellett tanulnom idomulni
remegő tenyeredbe simulni,
haragodba csendesült zápor ha lettem
öledbe hullottam rémült tehetetlen,
s csúsztam, mint könnyű sós lé
lassan hűlve a föld felé.
A bőröm mi emlékszik rád
forró kiáltás csupán a nyár
szikkadt repedésben a nyom,
mit szemérmes ajkad hagyott,
hosszú ujjad varázsolt borzongó pihét
forró lázad nem csitult leheletét.
Tenyerem érzi a vér zakatolta kínt,
a szégyenlős csók ragasztotta pírt
lüktető arcodon.
Látod?
Megtanultam a leckét, tán még időben
hogy lásd, megadom magam, erőtlen
alázat hajlít lábaid elé
örököm feladva érintésedért,
mint pondró görbülök magamba
szomjazom ajkadról csorduló szavadra
egy csepp, egy elhaló sóhaj csak az élet
kifeszített szárnyakkal leszek készen,
hogy ujjad hegyéről az első langyos szél
ragadjon fel, fel a felhők fölé.

/J. A.-nak/

Zuhanni álmatlan

Összecsaptam a két tenyerem
és darabokban hullot az életem
a földre. Valami magyarázhatatlan
erő sodort zuhanni álmatlan,
kérgessé száradt részletekbe temettem
az elvesztegetett időt. Láthatatlanná lettem,
beleivódtam a hidak végtelen hosszába -
utolsó sóhajok rugaszkodásai szorultak
a korlátok rozsdállt szegecsei közé.
Eltékozolt életek, áthajolt lebegés
majd a néma víz.
       -
Tajték csitít
egyenletes simulással háborgó követ
a partra vetett
kihűlt tetem alatt.
Semmibe fordult tekintet láttat
veled szétfröccsenő lehetőséget.
Millió csepp indul önálló életre
víz, levegő, föld,
csábító mélység vagy csak köd -
földre ereszkedett pára.
Kihalt homokos lapályra
vetett a sors. Kiürült héjak tört
pora illeszkedik bőröm
ráncai közé, uszadék tornyosul
fejem alá, konokul
igyekszik megtámasztani tekintetem.
Ha akarod engedem,
hogy fölém kerekedve titkold
előlem a csíkká fogyott hold
elhaló fényét. Testeddel akard
kioltani vágyam tüzét. Kezed alatt
formálódik a jövő…
Tiéd vagyok, szárnyszegett szerető.

Cél a végtelen

Pedig már láttuk a lehetséges
jövőbe vésett
elképzelt valót,
féligazságokból
szőtt szárnyakon lebegtünk
míg gondolatokat kerestünk
két zuhanás között.
Aztán részegült az idő
kacskaringós utakon meddő
kísérlet mind, nem talált haza
többé, hiába
szólítgattuk így került egyre messzebb
ahogy te meg én.
Majd felcímkéztük a szót: elég.
Minden gondolat, minden batyu
viselte a cédulát, tudtuk
párhuzamossá lettünk,
cél a végtelen.

Ujjaim hajadban

Már megfésültem a hajad
mintába csavart
rend
üzent
szigorú
göndört hosszú
tekeredést -
álomba feledést
akartam mintázni.
Dacom, hibázni
lehetetlent
csitítva lehedben
hagyott zsongásom.
Vágyom,
hogy elérd az utolsó
vonatot,
tovagördülő fém
csikorogta kéj
után puhán lépi lábad
földre nyomát, fárad
a fény
kemény
vonást fest él-arcokra
még nem nyughatna.
De csak csavarodik
bőrömön kavarodik,
ezer érzést csihol
ujjamra sikolt
barnulásból őszöd.

Meddig még?

Mint ki lassan eszmél, s ébred ön-tudatra
mostokon hurcolt át sietve a bódulat,
s önnön ölébe simította gyászoló tudatom
pedig még játszani lett volna kedvem - valahol
valamely időben félmeztelen sármod
csitított zajló tábláim közé kudarcot,
hogy vegyem észre, Veled jó…
talán a bolygók
vagy együttállásuk pillanatnyi matematikája
bűvölt-e, hogy lássam számtalan jövőm közt
felvillanó mosolyod vagy az anyagi közös
múlta felül önmagát,
-ne érje vád-
van bennünk hasonló pont?
De csak zajong
a gondolat, nyúz imára térdet
felbukkan egy csepp
alázat.
Káprázat?
Bűnbe tévedt idegen
keresgél idebenn
bordák mögött zugot,
menedékből otthont.
Rámszáradt napokat dörzsöl
viseletes bőrből
font szíj, vállamra árkot
szitok szülte átkot
ajkaimra, meddig fordul még
nap után az éj
talpam alá?
Hol a határ,
mennyi még a számlálatlan pont
éj borította csonk
tört gally sebezte lábam
szélhordta nyomában
meddig gyűlik még az idő?

Van és Volt

 

Mint mikor a fák törzsén kisimulnak a ráncok,
s ujjaim évgyűrűkbe szorulva várnak
valami fékevesztett menekülést, könnyebbült álmok
kínálta lehed, ahogy a sorok közt bújnak
arcokká formált betűk, gyűrődnek a mondatok
mert eléd kell fektetnem a szavakat.
Én még láthattam, még akartam a világot
megmásítani, ösztönt tiportam sárba
ésszel ébredtem, s figyeltem a lángot
mint hunyt a fény látóhatáron, égő alkonyat.
Sebesre rágott szélek, szorult szitok
a feledésre ítélt elme, az iszonyat
pecsételte múlt, mind-mind egyetlen változó
egymásra írt egyenletekben, matt
fekete írás, barnult papíron idő marta folt
elém öntött lelkedből kotort fájó szavad,
úgy szeretnélek szeretni! Mindegy volt
mit akartam, lehunyt szem mögött magad
maradtál, soroltál korlátok közé, barátok
címke kabátom bélésébe… hagytam.
Közelséged melegébe fércelt egyszerű ok,
megmagyarázni mindent, égve hagyni lázam,
hogy téged melegen tartson
mert tékozlón méred magad másoknak!
Csendben várlak, még hagyom,
hogy bújj, bújj mellém ha mostoha
a Van, s csak csendes ölemben pihentet a Volt…

Kell-e még...?

érzed-e még mennyire fontos,
hogy tenyerembe csússzon
remekbe szabott érzelmeid,
megfeneklett gondolataid
súlyába izzadt mozdulatod

vajon kell-e még bizonygatnom
szükségem vagy, mint megrontott
léleknek a fény, tűz nélkül maradt
hideg éjszakának a csiholt fadarabra
hulló szikra, benned van nyugtom

elmélázik a csend, ha mellém ülsz
imbolygó csillag üszökre hűlt
vörhenyes sebet mar a földre
míg próbálom elkapni tekinteted
mozdulatlan, szavak nélkül

Ősz

Senki földjén utak
futnak
magában álldogál
csak a madárt
ijeszteni kiakasztott
szakasztott
ember forma,
kupac szalma
viseletes bábu,
kinek vigyorát szabták szájul.
Hiába vár társaságot
az árnyékot
áhító utazó, rohanó idő
köt
béklyót a fonnyasztó melegre.
Szivárványos színekben
tekintetet tarháló
búzamező hever aranyló
hajában
a határnak,
egyszerű virágok
sárga port
gyűjtő rovarokért kiáltanak.
Széttárt szirmok csalogatnak
méhet,
szemet.
Valami eltörött
a hegyek mögött
félelmetes robajjal
robog a mennyek haragja
lefelé. Szél fut a vihar elől
keresztútnál a táblára dől
a kiszolgált madárijesztő.
Tök
feje
ezerfele
repedten kínálja
édes húsát madárnak
még eső előtti lakomát ígér,
s a felkapott illattal rohan a szél
a potyalesők között.
Elköltözik a nyár, a vihar mögött
már ott dagad az ősz. Bíbor
színekkel tapos új bort
az új kenyér mellé.
Ha tehetné
részegen feküdne a hegyekre,
hogy ne legyen tél sohase.

Testiség

Mezítelen térdeid közé térdepeltem -
vágyadra, mint imára kulcsoltam kezem,
s halk sóhajjal ajkaim között
rebegtem lehemben bűneim fölött
forróságom, fehér apró sziklák
simuló bőrödre harapták
évődő szerelmem játékát.
Akartam zabolázni a véred
hallani elfúló lélegzésed
kerekedni fölül testen, vágyakon
puhán szántani körmökkel lábakon
két világ közé veled zuhanni
megfeszülő izmokkal táncoltatni
a vérben rohanó kémiát,
hajamba markoló ujjaid nyomán
a fékevesztett ritmus akartam lenni…
reszkető inas karod
kerekedett felül alázatomon,
s vonta kérdőre ajkaimat a szád
lezárva a feltörő sikoly útját
ahogy lettél velem egy…
minden csókod maradékát őrzöm
szeplőbe rejtve viselem, kéjtől
kitakart pillantásod óvom
a kíváncsiak elől, domborokon
időző ujjaid figyelem
raktározom szűkösebb
napokra…
a kiszakadó hang
testben ébredő új extázist kínál.
Ösztön mozdít minden porcikát
és már nincs szükség szavakra
hogy tudjam, együtt halunk.

Hát érezd...

Hát nem érzed bőrödön a gondolatom?
Fényévnyi távolságok
ívén küldött impulzusok lüktető
erekben küszködött
félremagyarázhatatlan vágy…
Még hiszem, hogy van egy világ
túlzásoktól félretett utakon
rohant viharba gyűrt kapkodott
lélegzetre fojtott remegő kéz
úgy simítanék még
résnyire nyitott ajkadra percet
csendben oldott hitem
fonnám mellkasodra nyirkos tenyér
maszatolt égő bizsergésével… feléd
fordítanám minden érzékem. Most
kell érezned. Jelre vártam. Látnom
kell még ahogy lehunyod a szemed
álmodban simogatod a kezem
és furcsa képeket rajzol testedre az éj
a szobán átviharzott testfogant kéj,
hát érezd bőrödön a gondolatom…

Szárnyak nélkül is...

Elhullott gondolatokat szedegetek a földről
mint megannyi lepattintott darab drágakőből -
minden kavics egy meggondolatlan szerelem.
Utolsó szavaidat forgatom számban, keresem
vágyaim közt nevedre akasztott cédulám
nem emlékszem mit is írtam rá
˝örökre megőrizendő˝ vagy ˝maga a végzet˝?
Ujjaim féltékenyen simogatnak téged
nem számít már mit takarnak a betűk
nem érdekel ki lehettél volna, felül
kellett írni a végzet vésett szavait.
Kimondatlan szabályok szerint
játszottunk, korlátok közé szorítva
minden érzést. Néha lázadtam volna
mégis… alázattal térdeltem hited elé
és hagytam magam sodorni, hátha elég
büntetés gyűlik már össze mögöttem.
Számolgattam a perceket.
Szavak nélküli vágy hajtott hol feléd,
hol előled, de mindig ott volt a lehetőség:
tévedni! Néha megfeledkeztem az időről
tudom, sokáig hagytalak lassan őrlő
féltékeny gondolataid közt, de mint a mesében
mindig visszatértem. Hozzád és félelmeidhez.
Elmondhatnám
milyen szabad a világ
odakinn, szárnyak nélkül is van élet
száradó fekete vérrel
írt törvények alatt sem kell kétrét hajolva
csúszni hamis bálványt imádva.
Ki kell lépned, használnod kell a tudást
mit rólam fejtettél le, mint ünneplő ruhám,
hát élj! Élj vele…

Valami elromlott

Tudni akartam ki is vagy valójában
angyali arc, álmok hálójában
szőtt gondolatok furcsa keverék
nyikorogta szemtelen kép,
reméltem létező vagy világom
valamely álom-ébrenlét határon
testesülő végzete…Lassuló lélegzetem
ringat mesék csodái közé - feledni.
Szavaid közé süllyedek fürödni
hátamra térdeplő fájdalom béklyóz
marasztaló varázsigéi csitított
kiáltásom verik vissza…
Maradnék, hallani ahogy sóhaj
szakad fel kiszáradt ajkaid közül
homályosult képzelet űz
felülmúlni minden éber gondolatot.
Válaszokat vártam, lerótt
kegyelet mögött rejtőző illetődött
visszanyelt mondatokat. Igeidőkön
felülemelkedett párszavas mondat
elég lett volna
elaltatni féltékeny csírából
szökő vágyaim kanyargó
indáit. Valami elromlott.
Redőnyök párhuzamosai mögül
kitekint a sötét, a nyári nap elül
a cseresznyefa lombjában -
szótlanul olvasom utolsó soraid.
Kapkodás, elvakult düh a szó mind
hiába kérlel
hiába térdepel
józanságom tenyered alól…
Hát üss… megvárlak, álmomban… valahol.

Hátsó lépcsőn

És igen… voltak ájult félórák
mikor a lassúdott gondolat
mint oltott fa
cseperedett,
de jó ötlet nem termett
csak néztük magunk előtt a semmit.
Végtelen türelem visít
lyukat álcáink falán
ahogy megmerítjük falánk
képzeletünk a mélyre
tévedt
emberség hömpölygő tudatában.
Felnőttünk. Igen abban a pillanatban
elhagytuk gyermeki világunk
mikor először önös érdekből hazudtunk.
Mert megmenthettünk volna
valami csipetnyi csodát, ha
felvállaltuk volna: csodák márpedig vannak.
Régi udvar hátsó lépcsőjén
még látom cseléd nyomát, halkan lép
mosoda szaga leng mögötte
míg déli harangszó hull a földszinti kövezetre.
Csak percnyi látomás, csak csalóka érzék
hunyt szemek mögött a múlt a játék,
dobozba zárt kismacskák - ajándék
és felhevült macskakőre kitett emlékeim
zárványosra metszett csalóka díszeim
most mind itt hevernek kigyöngyözött
üvegek meredek peremén.

Nyári este

Még hihetném, hogy valahol messze
vár valami új, félelmet nem ismerve
kerget titkos álmokat a tudattalan
álmokból kiköltött gondtalan
együttlét…
hitetlen lett kezeid között az én
pedig már majdnem egyezett
a gondolat és a tett
és már majdnem ki tudtam mondani
a lehetetlent. Mondatod akartam folytatni
de kihullott a szavakból az értelem
és lázasan fetreng bennem
az irtózás.
Már majdnem megérintett a vágy
képzelgéseim furcsa testet öltött
villódzó képekbe görcsölt
elnagyolt figurája…
lenyúzott, tűz elé terített irhára
kifeküdt csupasz valóság.
Nevetned kellett, vér és sár-
ennyi vagyok,
kelletlen kibukott hangok
csörömpöltek visszhangként
kapkodott göncök között, menekülnék
de sivár a világ odakinn
hol nincs érintésed, nincs
semmi meleged, semmi lúdbőrzött
lopott félóra két állomás között
csak idegen lények vizslató szembogara!
Mindig irtóztatott a kitines váz, lábakba
zsúfolt lépés, ezernyi szemre ragasztott
pillantás, apró csöveken szippantott
egyetlen lélegzet…
a tökéletes természet
és én mégis csak a megfoghatatlan
után sóvárogva fekszem hanyatt

Sárga vers

Már elült a zsivaj a parton
csak kései békák kerestek olcsó
szerelmet, és elhalt a főút zajából
a szirénák visítása is pedig nagyjából
egyszerre lábalt ki elhűlt tavasza krónikus
és kezdődő nyarának első apatikus
éjszakájából a vízmelléki nádas.
Megfürdött kutyák
színehagyott nyomát
próbálja lábra húzni a csend
hunyorgássá fojtott fény ken
sárga vonalakat a fűzek alá
hajtott keskeny pallón, békanyál
imbolyog szakadt végeken
akác illatú magányos stégeken
kap egyszeri esélyt a hirtelen vágy.
Még szárnyakkal álmodok. Hát
engedd, ha ébredek megtapogassam
helyét, hagyj időt leráznom az éj
kihívásait. Kell még
igen,
kell még hinnem,
ha nyitott szemekkel járok
ha ébren a szélre várok,
még feszülhetnek
a szárnyaim ellen
minden kiterített szakadék, való vagy álom
mindegy… a suhogásra vágyom
tested alá terített fehérre tört tollak
nyújtotta
oltalom.
Annyi mindent akartam még mondani
de és megint
az a furcsa de, kicsit félrecsúszott
ajkak mögül kibukott
félig visszanyelt de…
Egymásba csúszott reggelek.
Bűzlött mind a sok megható
préselt könny mögül idegesen
okkal, tervezett
jelzők
és kérdésekkel tűzött
kierőszakolt randevún nevelt törött
kapcsolattól. Pedig vártalak.
Szeretném újra
álmodni a lehetetlent,
olyan sárgára, mint emlékszel? -
ott a hegyek alján
lepedőbe gyűrt esték után
a paplan melegében tartott ébredést.

Ismerhetnél már

Ismerhetnél már… ha kezedet nyújtod
én már karikába hajtott gyűrűd piszkálom
és törném bilincseid, hívlak repülni magasabbra
majd zuhanni ölelésbe forgatva
az egész világod, ismerhetnél már
tudod, számomra nincs határ
legyen az őrült hajsza hétfő és péntek közt,
vagy lopott óra a város fölött,
nem nézem mennyit is kóstál
ha hajamban a nyár olyan jól áll
és beletúrni késztetik
vékony hosszú ujjaid…
ismerhetnél már… milyen ha a harag
fagyosra húzza ajkamat
és ezernyi cserép is kevés,
hogy lázam hűtse, nincs tenyér
mit elviselnék bőrömön ha az indulat
magával ragad…
de ismerhetnél már, milyen mélyre temet
szigorú csönded,
hogy éhen halok tested nélkül és igen
ismerhetnél már, unalomperceket számolni
míg újra nyújtod kezed… ismerhetnél, utálok várni.

Nyűgös vagyok

Elkésett éjszaka botorkál az ágak között
felkarcolt, tébolyult világba költözött
a realitás. Még hagynám, hogy mesélj
százszor is végighallgatott éjfél
utáni történetet, de már siettet az álom.
Meggondolatlan mozdulatba font karom
kerít köréd ölelést, kikanyarított vigasz
a gondolatra nehezült sötét - pedig virraszt
minden égve hagyott mondat. Felelnék
szóra szót is talán ha nem félnék
minden megvalósult tetemmé lett
alaposan megfogalmazott félretett
titokban papírra vetett gondolatágyban
fogant történelmünktől. Mert egyszer hagytam,
hogy testet ölts valóság.

Csillaghullás után

Minden éjjel csillaghullást várok
a feltorlódott kívánságoknak.
Újság szélére gyűjtöttem, páros
oldalra, csücsökre, apróra
gyűrt fecniket cipel a zsebbe vart türelem.
Kínosra ügyelt rövid ima
mind fénytől és gúnytól féltett
gyógyír, apró hiba sebére tapasz.
Mert én meg akarok javítani
minden elromlott percet
egyenesített utamon kezdek hinni
a párhuzamosok és véletlenek
találkozásában. Lopott idők láncát,
taposott utakon felejtett illatot
út szélére száradt Kereszt árnyát
és szavaidban hagyott gondolatod
mind-mind magamban akarom tudni!
Szétosztanám a hiányos világokban
mint valami mannát az éhezőknek hisz
olyan sokat cipelünk bőrünk alatt
tartalékolt őszinte mosolyba rejtve.
Csupa feltételes mód az élet, nézd
újabb kívánság bukott szád szélére
és én
csak
lejegyzem.
Majd.
Csillaghullás után.

Én már

Én már
tudatosan hagytam száradni a gondolatot
kergült időben fáradt mozdulatot
söpörtem le karomról a tüszők közé
merevedett hidegben lelt felismerést.
Lassúdott homokórában a pergő
szemek tánca ahogy az ébredő
gondolat gyújtott világot, sötét
múltam e világra szűlő fekély
és sebek lázában fogant haragom
mint öltött testet, korcsult tudatom
miképp kínlódta ki belőlem
a mai létezőt… megcsalatva lennem.
Csak a hang kong
nekiütődve százszor
átmosott agyam száraz falának.
Valami elromlott, mert hiába
akarok tombolni üvöltve
nincs már ehhez sem kedvem.
Egykedvűen nézem ahogy ázik a föld
helyettem sír a világ puha ködöt
kizsigerelt lelkemre.
Elpazarolt évek
visítanak, lennék jó anyjuk
de kisiklanak ujjaim közül, rajtuk
már nem segít a ráolvasás.
Magamban törpe tüzeket gyújtok
hasábok közé emléket hajítok
rossz gondolat - jól ég…
Még hajlok valami kompromisszum felé
de csak árnyékom,
megtaposott szívem, összetört játékom
hever az égetni kitett kupacban.
Semmi baj. A holnapban
újra fordulnak a homokszemek.

Hagytalak

Hagytalak az égig nőni
aztán egyszerre kibontottál minden levelet
és nekem nem jutott többé fény.

Gondoltam megpróbálom megnyesni
egyre terebélyesebb ágaid, hol combnyi- hol öles
karjaid, hátha lesz még kék az ég.

Megközelíthetetlenül törtél felfelé
és reménytelennek tűnő helyzetemben
a menedék, a kiút a tőből való kivágás.

Megálltam előtted, pendült az acél
de oly csodás volt tested, barázdált ereken
futott rád pazarolt időm, erő híján maradtam árny.

Hőség volt

Hőség volt.
Az út mentén táblában a napraforgó.
Mint csalódott szerető mutatták fonákjukat a nap felé.
Hőség volt.
A kocsiban is. Lidércek remegtek az aszfalt fölött.
A kerekek szaggatottra falták a sávokat elválasztó vonalat.
Hőség volt.
Az utolsókat rúgtad belém, pedig fogtad a kezem.
Bizonygattad, nem hagysz el sosem. Pedig akartam.

Pihenni akartam

Pihenni akartam.
Elemezni a fülemben felejtett csengést
megmagyarázhatatlan émelygés
csigavonalába emelt gondolat
mentén érvényt szerezni a hitegető álmoknak.
Racionalitás, Megfertőzött a hit nélküli ember
kórként ragasztott bélyege.
Anyag és valóság, álmatlan éjszakák
gyümölcstelen fái. Meghallgattalak már
vagy ezerszer, sóízű vállgödröt
édesítő álomcsalta nyál, párnacsücsköt
szorító görcsölt ujjak,
hadakozni a múlttalképekbe merevített rossz döntés felett
mond nincstelen éjjeleken ítéletet
a gerinc mellé szögezett becsület.
Pedig olykor láthatatlanul elemeztem
minden mozdulatom. Tökéletes ugrás.
És akartam megfeszült izmokkal, hogy láss
akarj te is új szárnyakat régi csonkokból -
megcsontosodott szilánk alól
bújt valami szenvedély,
repülni újra, repülni még
de nem ment.
Cipőmben szúrós homokszemek
jelezték, még nincs itt az idő
még tanulni kell! Hit és kellő
önbizalom, tiszta vágyba burkolt alázat
után a kötelező tisztítótűz. Magyarázat
nélküli feltétlen odaadás. Jégre tett kérdés
minden kacat-gondolat. A közösbe tett én
félrevont suttogásba szőtt jutalom
titkos tanok
közt sorok mentén hintett lényeg…
el fogok bukni ha félek!
Pedig csak szeretni jöttem erre a világra
nem gondolni holnapra, mára
csak élni két pillanat közé
karod emelni fejem fölé
és tovább, ujjal maszatolni szét kávé foltját
füstöt fújni, találgatni hol jár
épp a gondolat,
mikor nem vagy velem, álmodat
őrzi-e majd egy másik
ha párnám üresen ásít
tiéd mellett… álmodni akartam.
Rejtett gondolat nélkül csengésben maradt
félelmek nélküli üres álmot.

Mert élni jó...

(9)

Igen. Megfoghattam volna a kezed
amikor hideg verítékedet görcsölted
az új csempére. Valóban magamhoz
ölelhettem volna öklendező vacogásod
minden más-napon. Mosolyra
húzott száddal szívtad
vérem,
szépen kértem
adj néha levegőt de egy legyintés
és szorítottál újra magad alá.
Felnőttem a gondolathoz. Vasalást
nem igénylő ingekkel töltöttem
fel polcod, minden zokninak kerestem
párt és tizenkét évünket gyűrtem dobozokba.
Kétfelől vastag ragasztószalag
benne zsákok, ne kapjon levegőt…
Azután irány az állomás, már nem pöfög gőzt
a döcögés, egyenes párhuzamosokon
vár végre a szabadulás. Titkos látomásokon
keresztül hányszor éltem meg
más és más illatba csomagolva remegve
hagyott szökésem! Titkos új.
Oxigénnel teli. Fények közé sújt
az éjszakák ritmusa, választott
láthatatlan barátok. Mert élni jó…

Ha kell

(8)

Épp valami kitörni készülő viharból
kanyarítottál ki magadnak.
Néztelek ártatlanul, mocsoktól
matt feketén, de nem gondolhattad
komolyanhogy megszelídíthetsz…
már épp kezdtem szőni gubómat,
hisz idő kell
a szárnyaknak,
telni színnel kékkel, pirossal.
Megkettőzött hévvel aggattál
súlyos szavakat bokámra
és én hiába vágytam a szelet, hiába várt
felhők felett kék égen varázslat
a bogok egyre gyűltek, alázat
nélküli vad vicsorgássá maszatolt gúnyt
szűkölt szitokba szorult ajkam
míg véresre mart ujjam tétován nyúlt
bilincseim közé vert diadalodba
mert én lerágom lábam
ha kell…

Stigmák

(7)

Letisztultak a gondolatok
született terv is, szétosztott
kacatok közé térdepelt a tegnap
- képzeltem valami határozást - majd
megfeledkeztem mindennapi nyűgeimről
mire elcsendesült a délelőtt.
Új kabátot vettem,
cipőm is lecseréltem
szükséges lesz a kényelem reszketésem fölé.
mert
Megszűnt a jelen varázsa.
A múlté is… szétválogatott szennyes
a földön, gondos halmokban.
Talán túl sokáig halogattam, kényes
kérdésként tologattam odébb
a miértek soha meg nem válaszolt
hangsúlytalanná vált létezés
vagy csak látomás rám maszatolt
stigmáit. Persze, lehettem volna
gondtalan, eszményi feleség
vagy gyermekét ölelő kövér madonna
csak ne gyötörne folyton kétség
vajon csak ennyi telik tőlem?
Tiszta ruha, illatos nappali rózsával
nap szítta fehérség gazmentes kertben
ahogy libben a friss-mosott, madárdal
búzával etetett gerlicék-
szárnyuk suhogásába kódolt szabadság!
Ajtó mögött kulcsra zárt kettősség
az elhalasztott értékelés. Miért vág
húsba minden álmatlan óra gondolata
miért nem szólsz, miért fáj
még a letűnt éjszakák illata?
Megannyi kérdés válasz nélkül oson
a sarokba - bedobozolt érzések mellé,
közelgő hangok folynak a repedések alól
ágyam alá, hogy nyelvüket rám ölthessék.

Itt belül...

(6)

Igazat is adtam neked.
Volt miből.
Elláttál tanácsokkal, mással sem
majd rám zártad az időt.
Voltak bennem elhatározások
szép számmal fogantak
késői hajnalokon
majd vetéltek el az ébredő órával.
Tudod, én mindig ősszel voltam szerelmes
térdig gázolva a színes szárazulaton
agyonragozott mondatokba kevertem
valami végzetes vonzerőt, arcokon
kerestem a magam részét.
Persze te májusban karoltál dühömbe
és hurcoltál magaddal, vittél
először csak a kíváncsi szemek
elől hűvös szobába, hol csitulni hol szítani vágyat.
Később gondolatot sem cseréltünk már,
albumba rendeztük amink volt, bepucoltuk a házat
és addigra belőlem minden verset kiírtottál.
Kérlelhettelek volna jobban,
tán lehettem volna még heves szerető
észrevehettem volna ahogy lobban
benned valami új, valami más nő
kedve. De te ragaszkodtál, tulajdonod vagyok
jussod ha úgy tetszik a nehéz időkért,
kárpótlás az éveidnek a biztos pont
ahol mindig vár tiszta ruha, ebéd.
És én teszem a dolgom, mert a jussod lettem,
megszolgált bér,
főzni, mosni kell
illatosnak lenni a kegyeidért
de itt belül… gondolod, hogy vágyom még rá?

Épp csak

(5)
Épp csak meg akartam váltani a világot
éltem bele és használtam báját, kellett a pénz
hálára. Mert ingyen nem kaptam, csak sajnálatot
rideg kőházban, imára kulcsolt kezű szent néz
farkasszemet hitemmel. Én tényleg akartam,
mégis balul fordult mondataim sértettek
valami kiismerhetetlen észjárást
mondták: csak legyek jó, ne vétkezzek
és felsorolták minden földi hibám
pedig én próbáltam érvelni, ettől vagyok egyedi
ez az én arcom, különböző mástól
éjszakáinkra emlékszik hozzám csapódott férfi
mindahány kinek ajka közt dobogott húsom,
pénz ha földön fordult koldus szemében tükröződtem
nem sajnáltam lehajolni, hogy markába számoljam
számolatlan kincsem és adtam mellé szám szegetlen
mosollyal. (…)

Szabadulni

(4)
Mindeddig száműzetésben éltem
távol a valóság percre számolt években
mért ráncaitól. Persze volt
valami megfoghatatlan kapocs
álom és ébrenlét között
mert hagytál átjárót, idegenek előtt
is bizonyíts, társam vagy.
Majd mikor ürült a tér hanyag
eleganciával fordultál újra új nő felé.
Tudom, a folyton lüktető vér…
Elmondtad a titkaid is.
Talán vártál valami
megerősítés félét -
velem is történt hasonló, két
vagy több ízben hagytam magam
felfedezni elnagyolt álmaidban.
Statiszta szerep
jutott nekem
széles vállad oltalmában-
értékelhettem volna
jobban is a veled-időt,
hisz hangoztattad párszor kérdőn
ívelő mondataid között. Mondanám
igen, hű voltam míg te csaltál
kártyában, szerelemben
óvtál aranyos ketrecben
csillogó láncokkal tartottál távol
éhes hím kutyáktól
melyek csak gént akartak örökíteni…
Mondd, te nem ugyanezt tetted félig
titokban azokkal a más nőkkel,
mikor láncolatlan testükkel
játszottál szelídítőst?
Csuklómra szorult karperec az idő,
alatta szitok nélkül rágom
saját húsom, csontom-
szabadulni.

Hiába

(3)
Melletted megtanultam
elharapni a mondatvégi gúnyt
éjjelenként hidegre simogattam
bőröm mi a szégyen nyomán gyúlt,
izzó érintésed hűtöttem viszolyogva -
a testiségre váltott gondolatot.
Álmokat akartam gyártani, hiába
kezed mindig szárnyamba markolt
elfelejtettem keresni a határokat
hangsúlytalan válasz lett az élet
száműztem a kérést, kiáltásokat
magamban ringattam a kérdéseket.
Alázatot is tanultam kezed alatt
fényes könnyeimmel díszítetted párnád,
hömpölygő érzelmeknek építettél gátat
ujjaim alól kiénekelted hattyúm dalát.

Cédulák

(2)
Megszámlálhatatlan ígéreted gyűjtögettem
dobozzal sarokba, gondosan számozott címkéken
a ˝legközelebb majd˝ sárgán, a ˝mindenképp˝ pirosan
görbülő jegyekkel jelezve, hogy messziről is lássam
jól, hova pakoltam lehetséges elmúlásom.
Valamikor rég, egy sosemvolt délutánon
hajtottam igába vállam ölelő karod alá,
s csak jóval később eszméltem, talán
nem a döntés volt rossz csak az a kar…
és a jövő? Ki tudja mit akar
még, hova hurcol szét a vágy
tartozni valahová?
Hallgattam még furcsa csendeket
csapódó ajtók és tört cserepek
hulló zaja közé ékelt pillanatban,
mint kiterített vászonra
fröccsent festék
szívódott az erek mentén
megannyi látomás formázódott
míg a hang aprózódott
míg fel nem fogtam valamennyi tévedésem
pedig itt volt, tenyérbe vésve!
Annyi időm nincs már
hogy megszokjak egy új kutyát
inkább felpróbálom még utószor
csendedből rakott ráncokon
száradt hálóruhám.
Volt rég valami furán
huncut szeglet
ahogy rám emelted
bogárszemed mosoly fölött
vízparton stéghez kötött
csónak-ringott háttérben
de már csak kezedre emlékszem
igazán…

Szürke napok

(1)
Meghallgattalak. Talán még csókot is váltottunk
mielőtt elindultál arra az egyszemélyes útra.
Volt egy vagy két dolog amiben megállapodtunk
erény és tisztesség nevében szentül fogadva
olyasmit is amit nem hihettünk komolyan, pedig
megkövetelte volna ha más nem, valami íratlan szabály.
Aztán nem láttam mást, nagyon sokáig
csak a hátad mögött remegve hagyott levegőt. Száz
meg száz imával terhelt éjszaka, árnyakkal telt
álmokba zsúfolt éhes vágyával kezdeni mit sem tudó gyenge én
támasztotta az ablaküveg másik felén a hideg
csillagtalan éjszakát vágyva, sose legyen reggel. Dél felé
aztán beindultak a napok, sürgető percek vetettek munkát
a kezek alá, utolérni a mutatók rohanásába préselt időt
szabályozott tempóban készült gyereknek ebéd, kutyának farhát
és kicsit nem gondoltam semmit, nem kérődzött
a ˝mi lett volna ha˝ az ajtófélfának dőlve, minden maradt,
mint rendesen, rendes családban, csendes délután
a félig eresztett redőny mögött a szó is halkan haladt
utat keresve agyból szív felé. Aztán a hangok furán
kezdek csúszni görbült világom felületén
fáradtan nyúlt a kéz forró vízbe, egyedüllét ölelt
mikor elnyelte a polc az utolsó tiszta edényt
és az asztalról is eltűnt a vacsora utolsó foszlott szava.

Gondolatok

Sokszor olyan öregnek érzem magam. Mintha a kezdetektől léteznék de sosem tanultam volna semmit. Időnként felbukkannak emlékek, rácsodálkozom milyen egyszerű a világ, hisz millió év alatt sem változott. Emberek fordulnak körülöttem, hozzájuk mérem emberségem. Feleslegesen. Sokszor nem is vagyok biztos a létezésükben, mi van ha csak egyszerű elmém szüleményei? Öregnek érzem magam. Nincs új, mit ne tudnék csak felelevenítem a szokásokat, elfogadva az adott kor sallangjaival. Születnek és meghalnak mellettem. Élnek és harcolnak, néha csendesen eltűnnek és sokáig nem hallok a barátokról. Mindez utólag csak egy pillanat.

Az elmúlás mindenütt ott van a levegőben. Állandó körforgásba kényszerít, lehetőséget sem adva a pihenésre. Zátonyok közt evickélve haladunk a biztos és áhított vég felé és közben rettegünk. Annyiszor átélt katarzist titkol az emberi elme butasága. Minden kitörölt emlék ismeretlen rosszként sejlik fel és hiába is próbálsz erős lenni, a tudat mélyén ott a rettegés. Nézz végig az életeden! Minden esemény mögött, előtt ott az a mi lenne ha... kezdetű gondolat. Semmit nem élünk meg pusztán a maga jóságában, mindig ott gubbaszt a rossz, a kellemetlen, a veszteség lehetősége. Árnyékként vetül a közösség, a másik tapasztalata a mi lehetséges döntésünkre, pedig a válasz egyszerű. Ha emlékeznénk testetlen lényünkre annak minden boldogságával, nem siettetnénk a halált? Mondhatod, depressziós vagyok. A modern kor betegsége. Nem hinném. Csak ma másképp szemlélem az esőt.

Minden este lefekvéskor álmokra vágyom. A jövőből áthalló emlékképekre. Notórikusan ismételgetem magamnak, hogy álmodjak és ébredés után emlékezzek. Aztán csak átadom magam a süppedős árnyaknak és valóságosnak tűnő szárnyakat bontok.

Tudod reggel, munkába menet elmerengtem a ködös temető képén. Remegett a levegő ahogy az autók rohantak a főúton. Már nem félek az elmúlástól. Nem bánt a gondolat, itt hagyni a szeretteim. Ugyanakkor órákra magamba fordulok egy elütött állat teteme láttán.

Dolgozom. Néha kiszólok a gondolataim közül, gyereket öltöztetek vagy épp a szülővel beszélgetek, próbálok hasznos tanácsot adni. Átérzem a gondjaikat és egy pillanatra megszűnök kívülálló lenni. De aztán megrázom magam és a bajokat messziről szemlélve terelgetem a mondatokat megfelelő irányba. Az elköszönés ceremóniája és hangos megemlékezése után újra egyedül maradok szellemi szószommal amelyben úgy úszkálok, mint feltét a főzeléken. Ragadós, sűrű közegéből nincs menekvés. Állandóan jótékonyan takarna de én mégis félek teljesen feloldódni benne. Így nem marad más, mint küzdeni. Lehetséges jövők gondolata ellen, árnyékos utcák, jót nem ígérő beszögellések rémképei ellen. Mindenben találok veszélyt. Minden eshetőségre van kármentési tervem. Egy szelet süteménybe is képes vagyok horrorfilmek minden borzalmát képzelni. De ez nem tart vissza, hogy ki ne próbáljam, hogy egy mozdulattal el ne hessegessem a rémeket és ne élvezzem a felkínált lehetőséget. A dac, a lelkiismeret furdalás majd csak később jön. Az eszmélés határán.

Aromo - írások egy nyúltól: Mi lett volna ha...

Aromo - írások egy nyúltól: Mi lett volna ha...: "Érzelgőssé nyúltak a napok mostanság valami félbehagyott csók marja a szám ízetlenné köpve a perceket serceg a tűz a papírban raboskodó d..."

Mi lett volna ha...

Érzelgőssé nyúltak a napok mostanság
valami félbehagyott csók marja a szám
ízetlenné köpve a perceket serceg a tűz
a papírban raboskodó dohány végén keserű
füstöt lehelve eszméletlenné szelídült lelkem
bőrére. Öledben felejtett kezed nyugodva pihent.
Nem kellett visszacsókolnod ajándékba
kapott perceink. Talán még élvezted is. Hiába
tagadod, láttam szemedben azt a furcsa fényt.
Kényszerű képzetek mutogatnak jeleket, kék
és piros jeladás. Halványult szégyenlős mosoly
a megláthatnak érzés, a hátadon végigcsúszott
ujjból eredő borzongás… milyen édes még
most is, húnyt szemek mögött a kéj
gyengéden ébred. Lehetnénk újra régi szeretők.
Jók voltunk együtt. Kínos pillanatok között
volt hirtelen váltás, élet és képzelet társítás
az egyenlőtlenségek kiaknázatlanul maradtak más
feladatba kezdtünk - külön. De esténként furcsa
fohász végén Isten után neveddel fúrtam
párnába könnyes álmom. Zsibbadt hétköznapok.
De tegnap… tegnap ringó mellemen felejtetted pillantásod
szád szegletébe valami édes ült, talán csak
összefutott nyál, rekedten indult szó csikart utat
magának egyszeri szép szó. Melegített.
Azóta árkot járt lábam ahogy letapostam a perceket
a délelőttből, folyton a mi lett volna ha kezdetű mondatnak
keresek méltó véget, könnyű halált. Vallatnak
az elképzelt lehetséges valók, kell egy kis vér
a hatásos befejezéshez. Tudod, szeretlek még.
Szerelmes vagyok minden ráncba arcodon,
halántékodról induló verejtékcsepp - irigye vagyok
simítanám bőröd bármi áron! Kezemmel takart szemem,
mint vetítővászon csal elő memóriába mentett képeket.
Orrodról feltolt szemüveg, megszokott szertartás
ahogy lobban a tűz, a hosszan izzított parázs
a dohány lassan tekergő füstje karikába rendezett
elmosódó képekké mossák arcéled
és én rezzenéstelenül szívok magamba minden mozdulatot.
A csukott szemű magányos perceknek szürke vázlatot.

Útban hazafelé

Egymásra hányta a particédulákat a virtuális postás.
Te olyat is le mersz írni, mit én számra sem veszek
és gondolataimból is irtom.
Neveltetési prüdéria - mondod és én elhiszem.
Miért ne tenném?
Felnézek rád, zsenialitásod süt a soraid közül
míg én csak szeretném magaménak tudni egy apró részed.
Lapozgatok a leveleim között,
gombnyomásra bomlik ki minden történet.
Egy a sok közül a tiéd.
Elment. Élt huszonhét évet. Türelemmel viselt…
Nekem csak viseletes napjaim vannak
türelmet nem ismer bennem semmilyen sejt
vagy ingerület,
féktelen indulattal ordítottam első lélegzetnyi levegőm
most miért visszakozzak?
Lábnyomokba léptem a sáros utcán a boltig.
Játszottam, mint gyerek, csak a pocsolyákat
nem tiszteltem eléggé. Bosszúálló
vizes szörnyek. Sárköpetük lassan szárad cipőm
oldalán. Ha lesz kedvem, levakarom.
Most valami más unalmas egykedvűség lett urrá
minden őszből fogant tintában testesült gondolatomon
ahogy olvastalak… rémült rímtelen csupaszod
kiviláglik eltorzult magányos képeidből.
Minek a rohanás? Óceánok hűvöse csitít görcsölt
fájást koponyacsont mögé.
Elhatározásaim egyenként fektetem a napra száradni
apró szöggel rögzítve, bármit
is mondj, még nem fejeztem be!
Kell még valami nevetés a végére
kell még süttetni arcom tűz mellett
pattogó szikrákat számolni miközben lassan
simít tenyerem meleget hátad hűvösére.
Majd ha akarod leszek az ki betakar és mond mesét,
mint egykor szülőd betegágyon, két
borogatás közt vagy első elkapkodott
titkon, hátsó lépcsőn lopott csókod leszek…
Úgy szeretném tenyeredbe hajtani arcom!
Valami gátlástalan illegális gondolat fészkelt
az álmaimba, éjjelente párna szélén csücsökre
firkált pillanatokat idéz, keltegeti a rég porosodó vágyat.
Pedig csak egy táblába botlottam útban a bolt felé
és nem is figyeltem igazán mégis
a tudatalatti működni kezdett és súgott
újra és újra tiltott emlékekről mesét.
Nem volt igaz egy szava sem. Bátorított
pedig a szavaknak éle volt. Útban a bolt felé.
Valami édességet akartam venni
léleknek testnek egy kis boldogságot.
De csak tűz és cigaretta tapogatta markomat
útban hazafelé.

Levelek Kedvesemnek - Tudod...

Tudod, valahányszor eljövök Tőled, mindig azon gondolkodom, hogy mondjam el, elmondhatom-e egyáltalán mit is változtatott bennem az a pár óra, pár perc amit együtt éltünk meg. Mert változtatott. Lecsendesít a tudat, hogy érinthetlek. Megnyugszik minden tökéletes készenlétre fejlesztett érzék, elaszik bennem a szorongás és ahogy a bőrömhöz érsz megszűnik a tudatos elme és mindenek helyét átveszi a borzongás, az óvatos féltés, a csend mérhetetlen békéje amit csak a simulás és az ölelés apró neszei törnek meg. Egyszer szerettelek. A nélküled-évek titokzatossá és különlegessé teszik a találkozások lehetőségeit. Aztán a meglovagolt idő rakoncátlanul vet le magáról és gúnyosan vigyorogva nyitja ránk a külvilág zajait. Óvatosak vagyunk. Nem köhögjük fel a háborús évek jó vagy rossz emlékeit. Az időjárás és a család témák alapos kivesézése után a hosszú magányba csomagolt percek is csak lassan oldják a foszladozó távolságot. Szemlélődve figyelem mikor nyúlsz már végre a kezem felé? Aztán csak úgy ˝véletlenül˝ belebonyolódsz egy kerülgetős táncba, és megadod magad a lehetetlennek. Szó nélkül kell az első ölelés. Talán lenne mit mondanom de nem köt le más csak az egyre felületesebb ellenállás, a bőrödön szisszenő ujjaim, remegő lehed ahogy a szám szélébe harapsz. Ha soha nem történne más akkor is boldog asszonyod lennék.
Én csak okosan akarok viselkedni, jól tervezni minden mozdulatot de az ösztön felülír minden racionalitást. Ki akarlak tépni a valóságból, egyetlenként akarlak birtokolni ha csak egy röpke pillanatra is. Úgy akarlak ölelni, hogy ne figyelhess másra csak rám, fel akarok oldódni és összekeveredni Veled. Én csak egész akarok lenni. Minden vadságom kívülragad azon a burkon amit az ölelés gerjeszt. A kitörni kész szitok elillan, mintha sosem lett volna.
Emlékszel? Megígértem, hogy nem hazudok neked többé. Ettől megszűntek az alkalmakra kialkudott álarcok, megszűnt minden kegyes vagy kegyetlen vitára váltható súrlódási felület. Sokszor csak úgy, magadért nézlek. Nincs elemezgetés csak próbálom elraktározni az apró grimaszokat a sóhajok és kacagások mellé. Olyan jó elővenni és ízlelgetni amikor hidegen habzsolna magába az ágy! Felületi kérgességem megvéd másoktól. Feléd csak meztelen fordulok, belepirulva minden leplezetlen pillantásodba, de csak állok és akarom, hogy górcső alatt végezze minden porcikám!
Magamban számlálgattam újra a karodon megbújó szeplőket, minden gondosan vésett ráncot az arcodon. Sosem élt tudatossággal raktároztam az illatod. Sallang és felhang nélküli magam vagyok melletted. Próbálok a szavaid mögé lesni, rést találni az érzelmeid felé. Gyilkolási szándék nélkül. Az öledben minden olyan egyszerűnek tűnik. Ha veled vagyok a fizika törvényei fölött állok. Nincs anyag, nincs tér csak valami végtelen energiafolyam a hömpölygő, önmagába visszaforduló időben. Vállalni akarom a változás mindenségre rótt következményeit. A felrúgott, szétzilált megállapodások ujjaink között szétmorzsolt félmondatait gyűjtögettem, ezer felé szórt meg nem teremtett lehetőségek halála után magányosan vártam az elszámoltatásra. Ma már csak szeretni tudlak. Tisztán érdek- és viszont-mentesen.

Én is...

Ágyékomban érzem az elhalasztott lüktetésed
valami kárhozott, eleve elítélt gondolat vesződik
mosdatlan tegnapok vetkőznek
kígyózó testükkel csavarodnak rúdra - sztriptíz,
holdra ragyogtatott felvillanó fehérség a fény
mosolyba húzva az ív, még várok
hajolj közelebb… kimeríthetetlen választék
nászra kész repertoárod…
kellesz. Megtépázott önbecsülés -
értő és megértő pillantások csapnak arcul.
Álarcba bújt titkolt vágyam oson repedés
mentén, szabadságot színlel hanyagul
de te látod, miként rezdül ha törik a hang.
Tenyered alá bújnék, végtelen simulást
keres bőröm villódzó csapongásod alatt
történetekbe gyűröd az időt… hazugság
csak, húzni az időt, élvezni a szádra szegezett
pillantást. Akarom.
Behunyt szemekkel ölteni fel minden
mérnöki hideg fejjel megtervezet mozdulatod.
Vannak emlékeim. Sosemvolt időkből.
Ahogy lassan nyitod a szád, lehed cserélve enyémmel
szaggatott kortyonként inni levegőd…
aztán a színlelt harc, testem felel testednek
égre meredő tüszők tánca
bizsergésbe rajzolt ájulásig fűtött láz
a sírás fojtott extázis… láncokat
veszítettünk mindahány közösbe tett órán.
Emlékek?
Itt élnek szemzugba vésve minden ránc
egy-egy perc.
Minden perc egy vallomás.
Tudod, még írnám az üzenetek végére
hogy szeretlek. De félek kicsit
hogy csak úgy, megszokásból vagy véletlen
odaírod… én is.

Nem értettük

Volt idő amikor megfeledkeztünk az éjszakákról
nappalok közé zsúfoltuk a maradék valóságot
és nem értettük, miért a sok csillagtalan éj?

Aztán kétrét hajtott önérzetünkkel csomagoltuk a csókokat
porosan adtuk tovább vagy toltuk fiók mélyére a bókokat
és nem értettük, mikor hűlt ki az a sok perzselő csók?

Viharokba szerkesztettük megfakult simogatásaink
megrepedt bögrékbe képzeltük zacc közé a vágyaink
és nem értettük, mikor lett érdes az édes simogatás?

Itt ülsz, tenyeremben a ránc rég volt bujaság árka
hozzád bújnék, ölelnélek, hátha…
de közönyöd egyre mélyül, mint valami tengeri árok.

Azt kérded

Azt kérded szerettelek-e?
Nincs jó válasz. Őrült voltam
talán meggondolatlan
forró fejű kamasz
néha hűs tekintetű idegen.

Azt kérded hűséges voltam-e?
Táncoltam a széllel ha zúgott,
csaltam szemedbe mosolyt,
vágyból éltem ha fogyott
a szavak között a türelem.

Azt kérded lennék-e tiéd?
Mindig benned éltem
ha szíved nem dobbant eleget
mikor kihagyott a lélegzet
és senki sem fordult feléd.

Azt kérded mire jó a szó?
Hisz tudod, bőr alá simuló játék
eszmélő tudatnak ajándék
csitulásba hajtott kéz
csendet törő érzelemhajó.

Örvény szélén

Franciakockás terítők fölött lejátszott háborúk
medvebőrbe bújt lányok - könnyűn
vett boldogság kesernyés íze toboroz
ólomlábú katonákat, időféltett távolodó
harsonák üvöltő álmok pergő kérgét
kaparja valami torokszorító felismerés.
Nincs idő. Csak Te vagy és Én vagyok,
mint közös nevező, egyenlő hosszú sorok
szigorúan mért szótagok a felfeslett
varrás alatt rejtőző titkos zsebek.
De kikandikál minden szavad mögül a féltés
remény és hit úgy ölel szinte fojt, egy-két
tilosban járó gondolatod nyomán feltörő
érdes héjú tiltott gyümölcs
kezedbe csorgó édes leve…
Csókolnálak. Lassú érzéki simítás
harcban kiégett értelem, a valóság
hűvösét takaró remegő bőr.
Én viharok közé szorítom az időt
és nem hagyok nyugtot a zenének
csatára induló testiség a kéjnek
utat engedő könnyek méltatlan halála
csupaszítja lelkemre egyszerű vágyad.
Élni.

Megjegyzés:   válasz Pethő Gábor Franciakockás álmok c. versére

Csukott szemmel

Kattan a zár, nyílik egy más-kor
léptek nehéz zaja döng
végtelen folyosókon,
mint üveg alá zárt idő
fordul magába újra és újra…
szomjam szavadtól csitul
csókodtól enyhül lázam
támasztja hátam a sok megunt
és kiközösített emlék.
Megfordított paplan hűvösével
takargatom az éj
magányát, nyirkos tenyerem
simít helyet ráncos lepedőn
csekély fény olvad az ágyra
míg zsarnok szavak kérdőn
firkálják jeleiket a falra.
Utcán suhanó rongyos életek
törnek utat valami jobb felé
törött kirakatok biztonsági üvege
pókhálóba zúzva várja kezét
a gondoskodásba bugyolált rendnek
a sarokban hangtalan üvölt
a rettegés… megszelídítenek
a füstből fújt körök.
Szád széléről lepergő csendes szitok
kaparja torkom - még emlékszem-
hasonult színes álmok
felezték a bekebelezhető csendet.
Akartam, pedig elég lett volna kívánni
szavak nélkül, csukott szemmel
kívántam mikor nem volt elég akarni
sosem fordultam feléd sebeimmel
pedig tudom, nélküled nincs csak a Semmi.

Hagyd még

Hagyd csak, hagyd még
letelepedni a csendet közénk!
Gondosan illesztett tollak alatt
pepecsel az idő - maradna még
szűken mért perceket morzsol
a templomtorony árnyéka a falon
és száguldó fények karcolják a sötétbe
feneketlen éhségét az időnek
pedig épp csak most bújtál mellém
máris indulni kell… Szeretném
feltűzni a pillanatot, mint gyűjteménybe bogarat
apró de biztos (k)egyetlen döféssel száradt
páncélok közé,
ha kínoz az egyedüllét
csodálhassam dobozban, üveg mögött
milyen egyszeri volt a gyönyör.

Hiány

Rám rontott a hiány,
régi szerelmek hiánya
férfi karok ölelésébe vetett hitem
titkos viszonyok tiltott érintése
a lopott órákban felejtett féltés
az engesztelésért kuncsorgó késés
pironkodó tanúink a partmenti fák…
cseng a csend telefonszám
nélkül, simulás a szemhéj alatt
kínzón valódi emlék mar
furcsa könnyeket ahogy
visz a lábam göröngyös utcákon
gyökerek erőltetett mintái a betonon
botló lépés minden harmadik…
Keresem azt a furcsa ízt
szám szélén
azt a bizsergést,
úgy hiányzik a csók!
Az az első… mindig az első és az utolsó
és a közte lévő rengeteg próbálkozás
tökéletesre csókolni a pillanatban a szád
és érezni a bőr alatt egyre hevesebben
keringő feszítő vágyban nevelt
lüktetést…
ahogy értő kezek alá feszült bőröm és
célt ért minden gondosan fogalmazott bók,
amikor már tudtam mit is jelent az apró
célzás, hogyan lett belőlem ádáz ragadozó
női testbe varrt
vérre szomjas
sóízű álom -
nélkülem éjszakák kitaposott
nyoma a telefon és ágy között
a cigaretta füstjébe rejtett körök
kódolt üzenet hidegre
izzadt combok - üres üzenetek
a le nem írt hatalom,
a kín, az ökölbe szorult ˝akarom˝…
Mozik sötétjében gerjesztett vágy
a simuló kéz - bőrre tetovált alapozás
majd hátsó üléseken sikító tudatvesztés
önkívületben tépett ruhák szanaszét
felvillanó mélyre égetett sóhajok
az utolsó mozdulatok
az oxigén nélküli lélegzet
kezekbe szorított tenyerem
extázisba mart lenyomat
vállamon fogad
hagy jeleket a másnapoknak…
Borsófőzelék lesz. A gyerekek szeretik.
Gépiesen vagdalt hozzávalók sürgetik
az olajon sziszegve hagyott gondolatokat.
Majd holnap.
Majd holnap lesz erő tükörbe nézni.
Vágyak mögött egykor volt nőt keresni
felvállalni a hiányt.
De most borsófőzelék lesz. A gyerekek szeretik.

Szomjas vagyok

Kívántam a tavaszt.
Hittem, hogy a fény szélén
felejtetett lázam
enyhül ha múlik a sötét,
számon időző szemed oltja szomjam.

Aztán érkezett az új hír
másé vagy
a tartalom a régi
önkéntes rabságban
gyűrt varázs – lebegni

álom szélén,
ébren vigyázni halk sóhajt
meggondolatlan kérés
ahogy elnagyolt randevúban
kavarog a tejszínhabos kávé…

ócska kellékek megbeszélt szerelemhez
kiterített kártyák fölött
fájdalomhoz görnyedt
testem jósol jövőt
neked…

Akartalak.
Önzőn, hitetlenül
csak magamnak
és nem vettem észre, hogy belül
ajkadnak
szó ellen szitok feszül

és a felelőtlen játékok!
A hiába írt fejben maradt levelek
minden felejtésre pazarolt
elharapott csendesítő perc
mögött elhagyott énem kuporog…


pedig igazán csak szomjas vagyok.

Az idő az oka

Furcsa régi érzések lepnek meg mostanában. Mintha napok óta aludnék és álmaimban gyermekkorom ízei, illatai lepnének meg. Különös hangokra kapom fel a fejem és régi-új gondolatok töltik ki a magány perceit. Mintha elmúlnék és még utoljára leperegnének életem fő pillanatai. Mindez nem egy perc alatt hanem hosszú napokra eresztve.
Az első randevú reszkető borzongását véltem felfedezni magamon pedig a mindennapok monotonitását tapostam épp. Percek teltek el mire ráeszméltem, mit is érzek igazán! Ugyanakkor szomorú vagyok.
Ezernyi esőcsepp halálát néztem ma végig, ahogy a zuhanás után csatlakoztak a nagy közös tócsához feladva az egyediség, az én szuverenitását, masszává lenni és várni a fényt, hogy új felemelkedés után egy másik zuhanás után lehessen egy másik én. De a víz csak víz marad, hiába annyi forma, annyi lehetőség. Óceán vagy egy csepp száron felkúszó életnyi tapasztalat mind nem ér semmit. A körforgásból nem látok kiutat. Vajon ez a pár mililiter csurranat, ami eret rajzol az ablakomra mi minden lehetett már? Gyermek arcán szétmaszatolt könny, öregember ereiben keringő vér, madárfiók csőrében tekergő pondró…
Az idő az oka mindennek. Múló hangulataim ma nem kapaszkodnak össze, értelmetlenül váltják egymást. Keresem magamban a régi Kedvesek lenyomatait. Mind hagyott bennem valamit magából. Egy gesztust, egy hangot, egy össze nem hasonlítható érzést karomon. Álmatlan éjszakáim rámizzadnak és hiába próbálom a hideg teraszon cigarettafüstbe csomagolva szélnek ereszteni őket… Rám telepedett ez a furcsa elmúlás-érzés. Próbálom megkeresni a felbukkanó emlékekben a tanítást. Mennyivel lettem több vagy jobb esetleg mit szalasztottam el egy történet le nem vont tanulságaként? Mi az ami ismétlések sorozata után is elkerülte a figyelmem vagy épp mitől tartottam magam tudatosan távol? Mennyit van még hátra mielőtt a nagy zuhanás után magába fogad a tócsa?
Az idő az oka mindennek. Tegnap - feladva elvet, fogadalmat - felhívtalak. Vágytam a hangod, hallani akartam a nevetésed. Nem volt hátsó szándék. Nem akartam mást, mint foltozni a lelkemen egy lyukat. Az elmúlt napokban fedeztem fel, véletlenül. Régi írásokat olvasgattam és egy befejezetlen mondat végén akadtam rá. Nem volt részedről ott a megnyugtató lezárást jelző mosoly.
Pakolgatom az emlékeim és néha egy-egy foszlány alól kikandikál az örökre égetett pillanat. Az a soha el nem felejthető, amit tócsáról tócsára cipelünk. Mint a gyerek születésekor az első sírás. Mindkét részről. Vagy amikor először simítottam végig az arcod.
Az idő az oka mindennek. Lassan felszínre kerülnek a nagy tévedések mögé szorult apróbbak. Szégyellem magam pedig elemzés után tanulni kellene belőlük. De nem ezt teszem. Megrágom és mielőtt levonhatnám a tanulságot még mélyebbre ásom. Talán épp így húzom az időt, lassítom a zuhanást. Mert mindent meg kell érteni, mindent meg kell vizsgálni, hogy befogadjon a tócsa. Persze vannak félmegoldások. Keveseknek adatik meg a tiszta átlátszó felület. A nagyja valami saras mélyedést dagaszt cseppnyi lényével, zavaros helyet adva békanásznak. Hiába várt fény után sóvárogva nevel szúnyoglárvát. Büntetés? Karma? Kitaláltunk fogalmakat, hogy megmagyarázhassuk feltérképezhetetlen szégyeneinket a nagy közös előtt.
Az idő az oka. Megtanultuk mérni a kiszámíthatatlant. Aztán amikor elszakadunk tőle és csak a sebességre koncentrálunk a becsapódás előtt már nem is lényeges, egyszerűen megszűnik az idő. De akkor miért ragaszkodunk mégis hozzá? Miért kell másodpercekre bontani a létezést, táblázatba szerkeszteni az életeket? Miért nem utazhatunk csak úgy a fénnyel váltva korszakaink sötétjét? Mert korszakokra bontjuk esetleges történelmünket, elnevezzük Krisztus előtt és után történt billogokkal jelölve az emberiség embertelen szemetét. Persze most mondhatod: voltak jó dolgok is. Kevés. Felkockázott mindennapjaidban katonás rendben felsorakoztatott perceidből mennyi a jó? Egy végtelenné sikerült érzelmes pillanat nem feledteti mikor csak úgy, dacból bántottál. Meg mást. Is. De most csak a gyengéd csókokra emlékezem. A vad szerelmek csitult öleléseire. Az idő az oka…

Cigarettába sodort vasárnapok

Tegnap elmúlt valami felesleges
ahogy néztem melletted az eget
és repülőket képzeltünk a csillagok közé
hunyorított sötét
vibrálás nélküli űrbe.
Akartam valamit mondani is neked
de cigarettába sodortad a vasárnapot
és szélnek eresztetted a mondatot
ahogy elvesztem a szürke karikák táncában.
Emlékszel? Egyszer a hegyekben voltam
szédült szeretőd pár napig
vigyáztunk az őszre, minden hajnali
órát megmerítettünk az extázis hangjaiban.
Akkoriban még barna hajam
keretezte
végtelenné szabott képzeletem
és hittem a világ nem más,
mint te meg én. Lázadás
nélkül adtam
meg magam
kinevettem minden suta percet,
hegyoldalnak feszült az akarat, de
csak vittél egyre feljebb és lettem madár.
Szárnyak alá
kapott lehetőség zárta andalítón szemem
épp úgy, mint tegnap, míg fel nem
izzott a parázs.
Kiszáradt szád
réséből sziszegve fojtott sóhaj
tekergeti a  levegőbe karikába
rajzolt füst-életem.
Azt akartam mondani: szeretlek.
De úgyis tudod. Elmúlt valami felesleges…

Madarak a porban

Törölt emlékek lomtárában
kutat a tudat és forgat fel
minden eszmét, tárgytalanná lett
megérzést. Olvastam valamit.
Rólad. Unalmas csevejben elejtett
megjegyzést, rólad meg egy nőről.
Nem emlékszem pontosan. Fájt.
Csak ennyit tudok. Vallat a fény, átjár
valami megmagyarázhatatlan féltés.
Még mindig nem vagyok túl rajtad.
Pedig sok éve már. Ugyan, fel kellene nőni!
De minek? - kérdem és sosem jön válasz.
Apró feladatokhoz igazodom
és keresem az utam a lehetséges felé
és vágyom is már egy kis izgalomra
míg le nem hűl a levegő.
Valami megváltozott.
Már nem izzik az út felett
a kocsi kavarta por.
Levélvégen remegő esőcseppek
jelzik, ez egy új kor,
új elvárásokkal telítődnek a percek
mostantól másképp kell álmodni a közöst.

Vadászat

Fáradt vagyok. Kikoptam az érvekből

végletekig tesztelt lehetőségeid kimerítő

alkudozásaid lassan felőrölték ellenállásom.

Megtörtem? Még nem. Minden válaszom

itt van készen, csak alkalomra vár.

Percnyi csendre amikor rám figyelsz, csak rám.

Lázadás készül. Homlokom mögött egyre tisztuló kép,

állok a hűvös reggelben, megrázom vállaim és

végre előtörnek eddig bőröm alatt nyomorgó szárnyaim.

Tudom. Nemsokára repülni fogok. Láncaim

mind aranyból, majd ott hevernek a harmatos kövön.

Vérben futó fájdalom nélküli tudás az ösztön.

Ha becsukom szemem érzem, ahogy simít

párába burkol minden kristályosodott cseppnyi víz

hátamra fordulva derekam alá vág a szél

és zuhanásba fordul az emelkedés.

Nem félek. Minden csontban, minden idegszálban

ott a mozdulat, fékevesztett ősi és vad

vágy, maximális gyorsulással ragadni el áldozatot

fájdalom nélkül ölni az életért. Észre sem fogod venni oly

halk és gyors leszek. Először csak testedre vágytam

de mára a lelked is kell. Tetemed fölé hajolva

fehér szárnyaim fogják majd fel illanó valód.

Véreddel rajzolom tenyerembe titkos jeled

és hidd el, minden vadászaton büszkén viselem,

megöllek te szó, magamba fogadlak téged: szerelem.

Beléd halok

Belehalok.
Bennem ragyog
minden örömöd.
Kisimult göröngyök
hullnak átizzadt órák alá.
Oltárrá emelt testünk tovább
visszhangozza imáink.
Már nem félek, parányi
csend kong elnyújtott pillantásunkban.
Összeforr  a két test
egyetlen érzéki képbe fest
szivárványt a haldokló öröm.
Rebbenéstelen tökéletes alkotás
hullámokban feltörő sikoltás
hal el végleg
ajkamból ajkadba tévedt
utolsó leheletemmel.
Beléd halok.
Hová lett finom modorod
hogyan lett leplezetlen pillantásból
testemet faló vad akarás a képzelet?
Kezedbe kulcsolt kezemet
simítod. Tested már jó ismerős
vendégül lát, s messze űzi az időt.