Megváltásra várok

(…)
És a szitkok!
Úgy futottak szét
mint erekben a vér
pedig nem voltak
csak szavak…
Aztán
zsebkendőbe hajtottuk
minden könnyünkél mentén vasalt
feszes anyag
itta a reményt,
hátha megbékél
kemény arcél mögött
a szándék.
Szégyenlős fátyolba vonja
a világot gyengeségem
résnyire nyílt ajkaim sebtében
igyekeznek magukba szívni
eltitkolt szerelmed szavait.
Annyira meg akartam
felelni minden elvárásnak
sötétbe fonni hajamban
őszre váltott emlékeit az időnek
de hiába hajtom öledbe
alázatra nevelt modorom
nem fejezed be mondatom
csak sziszegve inted
közénk a csendet.
Elárultál.
Rámnyitottad hazugságaim ládáját
és bekebelezett
valami bűzös lehelet
pedig nem is volt nagy dolog
csak egyszerű kerülő az egyenes helyett
és kezdetben súlya sem volt
és nem értettem miért kerítesz feneket
egy apró füllentésnek -
és ma már tudom,
nincs okom
szemem lesütve szégyellni vágyam,
nem kell csak kérnem! Lázam
csendesül amint homlokomhoz érsz.
Bőrömbe kódolt válasz a remegés
hangodra vetült árnyak meséi
rég nem riasztanak.
Magadba oltottál azon az éjen
amikor hídnak hajlítottad testem
a gyönyör fölé
gyöngyöző homlokod mögé
dobolva írta nevem a sors.
Nélküled azóta nem létezhetem.
Nincs saját lélegzetem
elfúló hörgés csak
az alkonyat vérében eltűnő nap
és nincs aki feloldozzon ha vétkezem.
Álmaimban létezem csupán.
Hűségesen fekszenek mellém az éjszakák
csendesen ölelnek a lepedőbe bújt ráncok
és gyűrötten húzzák testemre a másnapot.
Megváltásra várok. Szantál illatú csókra.
Elmúlásba vetett hitem délibábja
csorgat mézet
álomba sírt napjaim végére.
Még elidőznék nálad,
figyelve keskeny arcod, állad
de lassan hív valami örök,
valami közös szerető…(…)