Düh

Mint mikor utolsó csepp könny indul a föld felé
és dagadtra rágott ajkakon remeg a miért,
szikkadt bőrbe mar árkot a féktelen idő
és nincs hír sem az ígéret felől
és hiába tekereg a gondolat más síkokon
sómarta felszáradt csíkokon
dülöngél a múlt.
A gondolat már elindult
de a kéz még vár
talán
elkenné
végtelenné
maszatolt dührohamok nyomát
alattomos magány
percenként csusszan
az élet helyébe - nyugtat
a csend.
Csenni kell
a lopható pillanatot
ajkadról a mondatot
ájult egyszeri szó… Lámpás
vetette fény - lázadás
az érintés - megfeszült test
kéj gyötörte éjbe fest
titkos képeket - tanú
csak a szélbe fúlt
sikoltás… Maradj még
titkos szerető, lépj
közelebb, töröld
le dühöm
maradék ráncait,
zabolázd vörös hajam tincseit
rakoncátlan táncból
válladra csókolt
hajnallá…