Rosszkor szerettelek

Rosszkor szerettelek

nem volt ideje boldogságnak és lehetetlen

kérések támasztották hátunknak kérdéseiket.

Miért kezdetű mondatok

ütötték perceinket agyon

és némaságba feszült szánk hiába

görcsöltük csókká formálni, anyagba

préselt testünk alázattal engedelmeskedett

a kényszernek.

Nem tudtam bátor lenni

és ugrani

szakadék pereméről

lábbal tiport önérzetem mocskát nyeltem

könnyeim mellé vacsorára míg ájult álmok nem

ringattak képzelt világom hullámain.

Szerettelek.

Mégis kifogásokkal tűztem tele hajam

és ujjaid folyton felsebezted rajta

hiába próbáltam gyógyítani elmérgedt

fekélyek lepték el lassan lelkünket.

Ha tudnád mennyire hiányzol!

Mindennapi imákból

kihallik a szorongás

féltő gonddal suttogom a sötétbe láng

és toll közé, szárnyak tövébe

édesre ismételgetett neved!

Rád bíztam az időt

és te kihasználtad, mutatók között

porlik szét  Istenbe vetett hitem.

Néha lázadok, ordítva keresem

lábad nyomát, kezedből kicsúszó

simítást, az illatod!

Megállókban várom, különös éjszakai járat

utasai közt sorsom, hosszú fekete kabátban

utazó őrzőm, hogy felruházd újra csupaszom

csókjaiddal...

Másíthatatlan

múlt időz ujjaim végében,

levelek, lüktető hús, megkeményedett

gondolatok, testfeledett érzékiség

összes emlékével, köröm alá szorult kéj

elkallódott jelei zsongnak -

bőrödre lehelném, látomások akarata

szorít alázattal eléd, minden leírt sor kiált:

csendesítsd a szám!

 

Retusált szerelem

Csak szeretnék megfelelni...

szüntelen kereslek, és próbálom hinni

tudod, emlékszel még: én itt várlak

magamban

minden nyűgöm és vitám

örvénylő gyűrűbe zár -

magyarázkodom

pedig nincs okom

hisz csak a legjobbat akartam...

Valahogy mindig elbújnak

a megfelelő szavak és dallam nélkül

maradnak a hangsúlyossá érzett, belül

felejtett mondatok. Csak a kezem remeg 

ha látlak, arcomra nem ül érzelem

megtanultam rejtőzni mosoly mögé.

Hamvasztott leveleim őrzik az éj

hangjait, beburkolva a sötétből

kilépő

hajnal méltóságával.

Szomjas vagyok. Poharam

széléről még nem mostam le szád

lenyomatát

titokban még csókolom

kávéízű gyengédségre ha vágyom

tudod, én csak szeretnék újra

titkokat magamnak

üres oldalakat vággyal írni tele

a te véreddel

festeni vörösre a szám

bőrödbe karcolnám

újra a szenvedély vonalait,

mint

üzenet 

meztelen perc

vonja magába a figyelem feszülését

és ellenőrzés

nélkül marad a test.

Szétszórt életfoszlányok a földre

hullott semmiségek között

néhány sebtében öltözött

lehetetlen kérés

fekteti halódó lelkemet eléd.

Időből kizárt tudatomon

átdobog

a régről bennem felejtett

ritmus - eszméletlenné szeretett

lüktetés.

Illatodban vesztem el, fény

és árnyék játéka lettem,

mióta nem vagy mellettem.

Van amit nem lehet elfelejteni,

a bőr mélyéből kitörölni

csukott szemem mögött

még most is látom feszülő

karodban az ölelést

remegő kezedben illanó percért

simított imát,

gyűrt lepedőben az éjszakát.

Önmagába visszaforduló időt

álmodok. Vénülő

hétköznapokra  terítem

retusált képzeletem

színezve kékre a szürkét,

illatosra letépett húsom bűzét,

rongyosra cibált lelkem élére

képzelek ártatlan fehéret.

Meztelenül

Megszépült gondolatok

hasadt héjakban diótetemek

hirdetik kifordult belekkel,

ránctalanná simult tudatok

tűntek el végleg - tegnap éjjel

a hold árnyékos oldalán

született új élet - talán

keserűbbet is bír a fejben

készre tervezett önámítás.

Meztelenre vetkőzöm

gondolatban őrzöm

testünk közé szorított vágy

sikolyát, tűzhalála először

rémített, milyen hatalmas

erő tör hitre. alantas

gyönyör miként gyötör

kínzó hiányt a hétköznapokra!

A véremből adtam inni mikor

szomjas voltál, ordított

néma szám mikor hangtalan

csuktad magad mögött az ajtót

és mást melegített tested

éjszakákon át, sértett

bűntudattal zártad magányom

szorosra húzott csend

alá temetted közös perceink

és én hagytam,  rám legyint

a megszokás. Öregszem.

Ősz

Göcsörtökbe rendeződtek a fák lenn a patakparton

zárda előtt lassúdott növekedésben az idő szemlélődött

ott mellettem állva, csak a víz futott

a maga gyors iramát erőltetve fényes halakra - kavicsok között 

pillanatok villantak utolsót. Buborékok. Fodrozódó emlékek

száradtak sás éle szélén - szitakötő szárnyán

illanó pára , lábnyomba szorult lépés, kék remények

- mint azok a furcsa rovarok potrohán a zöld lámpás -

jelzik meg nem járt útjaink. Mennyi titok! Fölém hajló ágak

loptak simítást nyakam ívéről míg a szűrődő fény

varázsolt oltárt az úton remegő levegő visszájára

térdre kényszerítve a felverődött por millió szemcséjét. 

Behunytam szemem és hagytam sodortatni érzékim

a liliomok illatával. Bőrömbe dörzsöltem a patak 

leheletét és hagytam emeljen testemből az ég felé míg

csak apró ponttá nem zsugorodott a jelen, míg magam 

alá nem gyűrtem másíthatatlan múltam görbéit, féltem!

Törékeny boldogság ölelt, születő lelkiismeret gyötört

és mint ezernyi gyöngy gurult patak kavicsára  hitem

etetve a halandóság halait. Tenyeremben szűkölt 

minden szétmaszatolt imám, tehetetlenül rogytam 

tiszta sós könnyek közé,

szótlan hagytam

hogy rám terítse az ősz hűvös köpenyét.

Magamnak

Tudod, én szeretek tükröződni az arcodon

meggondolatlan mondatok utáni viharok

szűk keresztmetszetű helyzetjelentés

préselt szavak után - a feloldozás - jelenés

csupán egyenként idézett képekben a lecke

feladva, hogyan is békülhetnénk édesebben?

Tegnapokra ragasztott lábnyomok húznak

eszméletlenre részegült álmok vissza-

visszatérnek nyomatékkal címkézni ahogy

a sötétben rám vihog a csend! Akarom

hallani a vér dobolása mögött neszező

ujjaid meséjét, sóhajodba vesző

kérdésem utolsó ívét még kanyarintanám

bőröd rovása fölé... nyugvást

sem hagyva csillapítatlan mozdulatnak.

Újra akarlak - magamnak.

Ahogy írva volt

Kérdezz és én válaszolok

mert így diktálja a tisztesség...

milyen furcsa számból a szó

hisz épp

tisztességtelen

ajánlatom csábított más útra...

Izgató félelem

apád kanapéjára terített óra

lekerekített mondat idomul

falhoz szorított hátam hűl

átizzadt leheleted simul

számba - reggel egyedül 

kortyolt kávé szelídül barnán

a körkörösre kavart csészék

szélén kirajzolódott már

a jövőnk. Sarokban hintaszék 

ringatja elmaradt terveinket

megalázó vereség, gyilkos gyönyör

tudod, becsukott szemeimben

ott ég az éjszakára bámuló völgy 

ahogy magába húzza a hegy árnyékát

- mint ahogy árnyékom voltál sokáig -

elszabadult sikolyokból mára csak a láz

maradt, a naptár közeiben üresen ásít  

minden szabályosra szerkesztett oldal.

Be akarom tölteni újra a neveddel

minden szó és szám alá kék tintával

kacskaringókkal életre színezve 

a holnapok fehér oldalait!

A szádba akarom lehelni a reggelt

álmokba csomagolt napok falait

az éj ölelésébe mártott ecsettel 

festeném újra, holnapok!

Mai csókból születne a holnap

és tervekkel öltöztetne átlátszó

ruhába a homlokodon terülő gondolat. 

Az öledben akarom átvészelni az éjszakát

rettegő árnyakat űzni tapéta mögé

simító hűs kezed közül bontani haját

a vöröslő hajnalnak, szelídülnék

combod közé úgy, mint egykor jelek szaván

körkörösre kavart csészék elhűlt peremén

írva volt.