Ősz

Göcsörtökbe rendeződtek a fák lenn a patakparton

zárda előtt lassúdott növekedésben az idő szemlélődött

ott mellettem állva, csak a víz futott

a maga gyors iramát erőltetve fényes halakra - kavicsok között 

pillanatok villantak utolsót. Buborékok. Fodrozódó emlékek

száradtak sás éle szélén - szitakötő szárnyán

illanó pára , lábnyomba szorult lépés, kék remények

- mint azok a furcsa rovarok potrohán a zöld lámpás -

jelzik meg nem járt útjaink. Mennyi titok! Fölém hajló ágak

loptak simítást nyakam ívéről míg a szűrődő fény

varázsolt oltárt az úton remegő levegő visszájára

térdre kényszerítve a felverődött por millió szemcséjét. 

Behunytam szemem és hagytam sodortatni érzékim

a liliomok illatával. Bőrömbe dörzsöltem a patak 

leheletét és hagytam emeljen testemből az ég felé míg

csak apró ponttá nem zsugorodott a jelen, míg magam 

alá nem gyűrtem másíthatatlan múltam görbéit, féltem!

Törékeny boldogság ölelt, születő lelkiismeret gyötört

és mint ezernyi gyöngy gurult patak kavicsára  hitem

etetve a halandóság halait. Tenyeremben szűkölt 

minden szétmaszatolt imám, tehetetlenül rogytam 

tiszta sós könnyek közé,

szótlan hagytam

hogy rám terítse az ősz hűvös köpenyét.