Arany és szürke

Számba rágtál minden szót

és dallammá érett az idő

ahogy minden ívbe hajlított

éjszakán nyakamba fúlt levegőd 

perzselte ritmusát a véremnek-

belémszülted a szaxofon hangját.

Füstös színpadok szürkéje

mind itt ég bennem, ruhák 

a földön - feketére nyúzott árnyék

eldobált kellékei a csábításnak

cipők félrebillent sarkán gyertyafény,

mint vonagló aranyszalag 

- csukott szemek menedéke.

Szerettelek. Ma is enyém vagy

lám vágy és ösztön keveréke

újra ébred egy telefon hangjára. 

Tudod elvarázsol még ahogy rezeg a nád

ujjaid alól bőrömre csalt kéj

suttog, új dalt remeg combomon szád

szélén a tegnapokból maradt testiség.

Fehér

Még nem láttam a jövőt tűnő tócsák vizében

visszavert hangok köz nem bolyongtam tétlen

és céltalan lépések sem időztek talpamon

míg nyomaim hamvadtak hulló havon -

szikrázó fehérbe temetett halmok alá zárt

tévedések - gyógyulni jöttem, hát

simíts okkal, gyengéden fogadj karodba

gyötrő miérteket ne említs míg tart

az éj és kellő távolságot nem mar közénk

a másnap. Ágvégről hulló sóhaj-levél

maradék sárra öltöztet színes ruhát

alvó lábnyomomba álmokat szitál

és őrzi párhuzamos léptünk titkait.

Tudod minden tócsa színes, mindig

sejtelmes misztikum remeg feszesre húzott

felszínén és visszáján képzeletünk foszlott

darabjai élnek új életet - nélkülünk.

Gyógyulni jöttem mégis búcsú csüng

vállamon húzva, mint nyűgös gyerek

vissza a megszokások és félelmek

közé, kényelmes sirámok alá itatósnak

- lelkemből etetett kényszer-madarak,

feketére irigyelt hollók, tükröződések

csapdájába szorult utolsó lélegzetek

üvegre rajzolt mintái őrzik a pecek magányát.

Lehetetlent kívánsz!

Már halványulnak az öröknek szánt sebhelyek

de én mégsem tudok egyedül járni, fekélyek

nyomai csúfítják mosolyom mögött valóm -

érintés után sóvárog vénülő csontomon

szürkülő bőröm

míg lassan felzabál az idő.

Vörös színű vers...

Sírtak a fák is.

A reggel könnyei

billegtek az ágak végén,

kondenzcsíkkal hasított reggel még

ordított valamit a búcsúzó

éj sötétlő hátába, valami koszlott

foszlány még vörösébe fonta

maradvány-álmom, mintha

gúnyos fintor lenne csak a lehetőség:

vigyázni az álmokat két ébrenlét

közt a hétköznapokban

és kiszögezni a mának

az ünnepek ízét.

Én elfelejtettem milyen a vér

vöröse míg tenyerembe nem köptem

és az égő érzés sem

parázslott már rég bőrömön,

míg nem hűtötte könny

és a játék is kihunyt már a gondolatok

között - egészen reggelig, tudhatod

én nem akarok hazudni neked

ugyanakkor néha nem lehetek őszinte.

Akartam valami fontosat adni úgy utoljára,

hogy legyen egy emlék a sok szóba

fojtott magányos este mellé, illatok

és levelek kelletlen olvasatába mártott

születésnapi szelet az életemből -

nem tudom mi lett volna ha egyből

nemet mondasz az első randevú helyett...

Nem vagyok keserű, hidd el reménykedem

és hiszem az élet szép -

persze ha el tudom fogadni fél

vagy láb nélkül állva a semmiben

kapaszkodva maradék hitem

görcsös akarásába,

hogy leszek majd

egyszer én is jó -

valamire - félek a változástól.

Ősi, ki nem törölhető vágy

kódolta sejtjeimbe és rág

minden kiküszködött szó

mikor taszítalak magamtól

hiszen mindig szeretni foglak.

Mert egyszer a számba suttogtad

neved mellé azt a mondatot és én hittem

neked.

Pedig már majdnem

Hiányzol.

Lehetőségeket latolgatva  keresek ürügyet,

hogy halljam a hangod. Átlátszó érvek

és kicsinyes problémák tartanak sakkban

feketére és fehérre színezett világodban

feladott játszma keresztbe fektetett királynője

vagyok - önként hajtottam magam öledbe

de az élet legyűrt egészen a mocsokba

félrecsúszott önérzetem hiába igazgattam 

közös megegyezéssel nyitottál új partit.

Nem sajnálom. Egyszerűen hiányzol, másik

után hiába forgatom a fejem - nem kell.

Titkos ölelésre hívnálak, dermedt percekbe

zsúfolni félórákat. Emlékszem reszkető karodba

fontam az enyém és igen, élveztem ahogy pirulva

hajoltál először arcomhoz!  Minden kisfiús báj

hogyan változott őriző férfi mosolyává

amikor fölém kerekedtél és igen, élveztem

minden tökéletesre tervezett mozdulatod! Kérlek

légy újra ki csendesíti végre nyűgös bőröm,

számra simítva a nyugalom hangjait! - ringat az eső,

erezett patakok telnek az ablaküvegen, tompa lüktetéssé

szelídült fájdalom kényszerít vissza fehér papír mellé

pedig már majdnem újra csókoltalak...

Kép forrása: google

Úgy, mint rég

Hangok.

Ritmus a kéjhez

törés a kínhoz.

Kérdezlek.

Kihűlt idők fénylenek

mosolyok mögött

keskenyre taposott ösvényre

lépnek a megrögzött

mozdulatok egyensúly -

múlt és jövő észszerű keverék,

vér és alkohol tértorzult

ideál, felsértett emlék

és a mi lett volna ha mondatok

visszhangja, simogatás...

Emlékszel? Nyakamba csókolt

hangjegyekre írt vágy

szabadul, s tör utat felfelé

ahogy gyöngyöző kacagás,

mint pezsgőből buborékfüzér

édesíti köztünk a most illatát.

Lehetséges szeretni úgy, mint rég?

Időközi szerelmek tetovált jelei,

hibák és csalódások hegét

viselő gondolatok ezrei

árulkodnak bőröm repedéseiben.

Stigmák. Nincs szégyellni valóm.

Talán csak az elpazarolt évek -

üresre álmodott éjszakák szorongó

maradékai, szárnyaim végén

minden nyűgös hazugság piszka,

könnyesre rágott esték

dühével taposott tudattalan,

a tisztulni képtelen képzelet.

Szeretni akarlak.

És te tudsz-e úgy, mint rég?

Te és én

Sehová nem vezető beszélgetéseket fűzök újra-

nyűgös kérdések, elfenekelt dac,

folytonosság - soha meg nem értett elképzelések

furcsán visszacsapódó álmok hirtelen jegyzetelt

vázlatai most fiók szélén várják a csodát.

Túlzások. Elnehezült ujjak próbálják

felülírni a lehetetlent, esélyt adva neked

és nekem.

Azt kérdezted, mikor? De én nem tudtam pontosan.

Valami mindig közbejön és rettentő akadályok sora

nehezít minden lépést. Hidd el - akarom.

Rég nem ölelnek már a dalok -

akkordok között lehetőségek kiáltanak érted

és értem.

Még nem vagyok kész. Részegült csend ült körém

bűvölt szavak szigora zárja szorosra szám szélét,

kitörni készülő hívó igék toporognak tisztelve hatalmát

a csendnek. Régi szerelem suttog ajkam közé új imát

a holnapot terítve eléd

és elém.

Kép forrása: google

Csend

 

Nem válaszolsz, nem beszélsz

húsomba mar a csend,

marokszám tép - ezernyi heg

marad mindnek helyén.

Tűnik a határ álom

és ébrenlét között

testem kihűlt rég halott

lelkem elköltözött.

Szürke derengés már csak

mit hétköznapnak hívsz

szétbomló kóc - hajamban

bánatvirág nyílik.

Buján ontja keserét

nehezült illata,

Zápult csend hozta vesztét

- írjátok fejfámra.

Hiába

Valamiképp igazságosnak kell tekintenem a helyzetem

hisz ezerszer is átgondoltam már, jó ez így nekem

mert ugyan szeretlek és szívesen visellek magamon

de nyűgeid más hordja karján és viseletes halom

csak a szennyes, kidobva rengeteg érzés közt az én is

és büszkeségből vagy gyávaságból hallgatom a zenéid

bár azonosulni velük most épp nem tudok...

Szánalmas ahogy zsarollak. Próbálok mondatot

csikarni szorosan zárt szád mögül parányi sóhajt talán

épp cseppnyi vágyat - esendő férfi vagy hiába hideg némaság -

nekem időnként szükségem van a testedre!

Néha egyszerűen kell, hogy hozzám érj, közönségesre

festett délutánokat avass ünneppé, taníts átjárni dimenziók

között. Elmentél és hiába simogatom a neved, valós

álmok közt hiába bogarászom a jelentést, imákat is hiába

ragasztok a falra, titkos jeleim sem súgnak zaccból, a jóslat

lefordul a kártya pereméről és holtan hull gyertyaláng kékjébe -

egyszerűen hiába minden! Dermedt időmből ki kell lépjek

feladva álmokat és tervezett jövőt, hisz úgysem gondoltam

komolyan, hogy én vezethetlek a megváltás felé! Tudtad

mikor elfordultál és bele kell törődnöm, igazad volt.

Szép ház, jó feleség, megkaptál mindent, pofonok

után a tudat lassan eszmél és részemmé lesz a megalkuvás.

Kompromisszumra kész meztelen lélekkel kapkodás

nélkül kérem önzetlen részed, osztozni egyazon leheleten.

Én vagyok

Néha megállókba torlódnak a hétköznapok

és másnapos torokkal hiába bízom,

majd elmúlik magától - van úgy

hogy semmi nem mozdul. 

Holtpont- mondod és rosszul esik

mert igazad van megint 

és én nem szeretem ha igazad van.

Ringatom magam,

mint a csecsemő az anyja karján

próbálok legyűrni mindent mi fáj

görcsös akarással hallgattatom el

az ujjaim végén serkenő szavakat, versek-

mondod, mert nem érted még mindig

hogy a vonalak közti árnyék mind-mind

én vagyok.

Talán

Ítéltettem. El. Mert más vagyok.

A kezedbe raktam a lelkem és te faragtad,

méregetted, hogy beleférjen holmi megszokásba.

Részletért könyörögtél az életemből.

Közös akarat, közös bűn, vágyak között

cseppnyi hit, féktelen tűz álomtalan éjszakákon

szavak után akasztott sóhajok -

mondd,

mit gondoltál

szárnyaim nélkül meddig bírom?

Meddig alázhatsz büntetlenül?

Földig hajolt homlokomra vetül

sötét árnyékod, barázdát szánt

vénülő arcomba minden mosolyod,

Hajamba fehéredik az ölelés, zsarnok

őrizőm lett a testem.

Sóvárogtam. Hol tűz hol víz után.

Pedig mindkettő ott volt már

egy másik szemekben.

Csillogó könny. Épp egy csepp.

Tükröződtem mielőtt szétmaszatolták.

Hagytam. Tétlenül.

Átkozódtam is. Szavak nélkül.

Vállak fölött kacsintó lehetőség ígért lehetetlent.

Futottam. Utána és magam elől, méretlen

szórtam mosolyom, váltva apróra

kincseim és elfeledtem lassan

megváltó álmaim.

Megfáradt percek

hulltak a falevelekkel

ropogós ágyat vetett az ősz lázamnak

engedetlen ösztön kívánt magának

és én gyenge voltam. Félresiklott

pillanatok adtak új ízt a hétköznapok

keserének. Láthatatlanná tett a gondolat -

titkos kapcsolat

szított bennem új akaratot

nővé válni ismét, hívó karok

gyengéd ölelésében lettem újra muzsika -

dallam és ritmus.

És játszott velem és csapongani hívott

testből hegedűvé nyúlt érzékek hangján ringatott,

elhagyott félelmeim kupacokban rettegték a magányt

és én végre boldog voltam. Talán.

Van úgy

Van úgy,

hogy nincsen szárnya az angyaloknak

száradó lelkemmel együtt haldokolnak

feladva a halhatatlan figyelem jutalmát

kiszögezett percek színtelen siratják

döbbent tehetetlenségem.

Néha megsimogatom a neved.

Ma már nincs kétség,

hogy helyes volt-e a döntés,

útjaink épp a megfelelő ideig

vegyítették sejtjeink

égető és szükségszerű kémiáját.

Másfelé fordultál

és én nem tudom tartani az iramot

lehetetlen vágyak és játékok

csábítanak, megaláz

és fel nem old az életedbe oltott láz

közös betegségünk csak a múlt.

Szabad lettél. Férfi. Elnyúlt

ágyamban az egyedüllét érzése

tarkómba kúszott valami hideg,

féltékeny kíváncsiság őrölte fel vágyaim

mert én nem tudtam azt adni neked amit

azok a nők...

Néha álmodom veled, eltűnt idő

verejtékét maszatolom homlokomra

és vacsorához idézett démonok

szája elé csorduló vérem kínálom

a hatalomért! 

Ábrándokkal tűzött titok csitít

miértekkel szabdalt átsírt

éjszakák rettegik fagyosra a hajnalt

és van úgy, hogy hiába

simítom a neved, feloldozás nélkül

marad minden bűn,

mit az álmok terveznek a jövőnek

hisz lehetetlent

kíván

már nem tartozol hozzám!

Tudom.

Mégis, míg érzem a csókod

míg hallom a nevetésed

nem adhatom fel. Álmodni kell.

Mi lesz...?

Reggelre eltűnnek a porból a lábnyomok

mintha így kezdenénk jel nélküli új napot

tisztán, kételyek nélkül - lobbanó hajnal

vérében fürdő genesis...  Félek.

Mi lesz ha egy reggel majd nem emlékszem 

hogy szemed íriszén arany zárvány miként

festi zöldre a barnát? Ha elmúlik belőlem két

karod szívós ölelése, száradt remény ha zizeg

talpam alatt és már nem tudom kötni hegyek

avarhangú emlékeihez, mondd mi lesz?  

Rosszkor szerettelek

Rosszkor szerettelek

nem volt ideje boldogságnak és lehetetlen

kérések támasztották hátunknak kérdéseiket.

Miért kezdetű mondatok

ütötték perceinket agyon

és némaságba feszült szánk hiába

görcsöltük csókká formálni, anyagba

préselt testünk alázattal engedelmeskedett

a kényszernek.

Nem tudtam bátor lenni

és ugrani

szakadék pereméről

lábbal tiport önérzetem mocskát nyeltem

könnyeim mellé vacsorára míg ájult álmok nem

ringattak képzelt világom hullámain.

Szerettelek.

Mégis kifogásokkal tűztem tele hajam

és ujjaid folyton felsebezted rajta

hiába próbáltam gyógyítani elmérgedt

fekélyek lepték el lassan lelkünket.

Ha tudnád mennyire hiányzol!

Mindennapi imákból

kihallik a szorongás

féltő gonddal suttogom a sötétbe láng

és toll közé, szárnyak tövébe

édesre ismételgetett neved!

Rád bíztam az időt

és te kihasználtad, mutatók között

porlik szét  Istenbe vetett hitem.

Néha lázadok, ordítva keresem

lábad nyomát, kezedből kicsúszó

simítást, az illatod!

Megállókban várom, különös éjszakai járat

utasai közt sorsom, hosszú fekete kabátban

utazó őrzőm, hogy felruházd újra csupaszom

csókjaiddal...

Másíthatatlan

múlt időz ujjaim végében,

levelek, lüktető hús, megkeményedett

gondolatok, testfeledett érzékiség

összes emlékével, köröm alá szorult kéj

elkallódott jelei zsongnak -

bőrödre lehelném, látomások akarata

szorít alázattal eléd, minden leírt sor kiált:

csendesítsd a szám!

 

Retusált szerelem

Csak szeretnék megfelelni...

szüntelen kereslek, és próbálom hinni

tudod, emlékszel még: én itt várlak

magamban

minden nyűgöm és vitám

örvénylő gyűrűbe zár -

magyarázkodom

pedig nincs okom

hisz csak a legjobbat akartam...

Valahogy mindig elbújnak

a megfelelő szavak és dallam nélkül

maradnak a hangsúlyossá érzett, belül

felejtett mondatok. Csak a kezem remeg 

ha látlak, arcomra nem ül érzelem

megtanultam rejtőzni mosoly mögé.

Hamvasztott leveleim őrzik az éj

hangjait, beburkolva a sötétből

kilépő

hajnal méltóságával.

Szomjas vagyok. Poharam

széléről még nem mostam le szád

lenyomatát

titokban még csókolom

kávéízű gyengédségre ha vágyom

tudod, én csak szeretnék újra

titkokat magamnak

üres oldalakat vággyal írni tele

a te véreddel

festeni vörösre a szám

bőrödbe karcolnám

újra a szenvedély vonalait,

mint

üzenet 

meztelen perc

vonja magába a figyelem feszülését

és ellenőrzés

nélkül marad a test.

Szétszórt életfoszlányok a földre

hullott semmiségek között

néhány sebtében öltözött

lehetetlen kérés

fekteti halódó lelkemet eléd.

Időből kizárt tudatomon

átdobog

a régről bennem felejtett

ritmus - eszméletlenné szeretett

lüktetés.

Illatodban vesztem el, fény

és árnyék játéka lettem,

mióta nem vagy mellettem.

Van amit nem lehet elfelejteni,

a bőr mélyéből kitörölni

csukott szemem mögött

még most is látom feszülő

karodban az ölelést

remegő kezedben illanó percért

simított imát,

gyűrt lepedőben az éjszakát.

Önmagába visszaforduló időt

álmodok. Vénülő

hétköznapokra  terítem

retusált képzeletem

színezve kékre a szürkét,

illatosra letépett húsom bűzét,

rongyosra cibált lelkem élére

képzelek ártatlan fehéret.

Meztelenül

Megszépült gondolatok

hasadt héjakban diótetemek

hirdetik kifordult belekkel,

ránctalanná simult tudatok

tűntek el végleg - tegnap éjjel

a hold árnyékos oldalán

született új élet - talán

keserűbbet is bír a fejben

készre tervezett önámítás.

Meztelenre vetkőzöm

gondolatban őrzöm

testünk közé szorított vágy

sikolyát, tűzhalála először

rémített, milyen hatalmas

erő tör hitre. alantas

gyönyör miként gyötör

kínzó hiányt a hétköznapokra!

A véremből adtam inni mikor

szomjas voltál, ordított

néma szám mikor hangtalan

csuktad magad mögött az ajtót

és mást melegített tested

éjszakákon át, sértett

bűntudattal zártad magányom

szorosra húzott csend

alá temetted közös perceink

és én hagytam,  rám legyint

a megszokás. Öregszem.

Ősz

Göcsörtökbe rendeződtek a fák lenn a patakparton

zárda előtt lassúdott növekedésben az idő szemlélődött

ott mellettem állva, csak a víz futott

a maga gyors iramát erőltetve fényes halakra - kavicsok között 

pillanatok villantak utolsót. Buborékok. Fodrozódó emlékek

száradtak sás éle szélén - szitakötő szárnyán

illanó pára , lábnyomba szorult lépés, kék remények

- mint azok a furcsa rovarok potrohán a zöld lámpás -

jelzik meg nem járt útjaink. Mennyi titok! Fölém hajló ágak

loptak simítást nyakam ívéről míg a szűrődő fény

varázsolt oltárt az úton remegő levegő visszájára

térdre kényszerítve a felverődött por millió szemcséjét. 

Behunytam szemem és hagytam sodortatni érzékim

a liliomok illatával. Bőrömbe dörzsöltem a patak 

leheletét és hagytam emeljen testemből az ég felé míg

csak apró ponttá nem zsugorodott a jelen, míg magam 

alá nem gyűrtem másíthatatlan múltam görbéit, féltem!

Törékeny boldogság ölelt, születő lelkiismeret gyötört

és mint ezernyi gyöngy gurult patak kavicsára  hitem

etetve a halandóság halait. Tenyeremben szűkölt 

minden szétmaszatolt imám, tehetetlenül rogytam 

tiszta sós könnyek közé,

szótlan hagytam

hogy rám terítse az ősz hűvös köpenyét.