Talán

Ítéltettem. El. Mert más vagyok.

A kezedbe raktam a lelkem és te faragtad,

méregetted, hogy beleférjen holmi megszokásba.

Részletért könyörögtél az életemből.

Közös akarat, közös bűn, vágyak között

cseppnyi hit, féktelen tűz álomtalan éjszakákon

szavak után akasztott sóhajok -

mondd,

mit gondoltál

szárnyaim nélkül meddig bírom?

Meddig alázhatsz büntetlenül?

Földig hajolt homlokomra vetül

sötét árnyékod, barázdát szánt

vénülő arcomba minden mosolyod,

Hajamba fehéredik az ölelés, zsarnok

őrizőm lett a testem.

Sóvárogtam. Hol tűz hol víz után.

Pedig mindkettő ott volt már

egy másik szemekben.

Csillogó könny. Épp egy csepp.

Tükröződtem mielőtt szétmaszatolták.

Hagytam. Tétlenül.

Átkozódtam is. Szavak nélkül.

Vállak fölött kacsintó lehetőség ígért lehetetlent.

Futottam. Utána és magam elől, méretlen

szórtam mosolyom, váltva apróra

kincseim és elfeledtem lassan

megváltó álmaim.

Megfáradt percek

hulltak a falevelekkel

ropogós ágyat vetett az ősz lázamnak

engedetlen ösztön kívánt magának

és én gyenge voltam. Félresiklott

pillanatok adtak új ízt a hétköznapok

keserének. Láthatatlanná tett a gondolat -

titkos kapcsolat

szított bennem új akaratot

nővé válni ismét, hívó karok

gyengéd ölelésében lettem újra muzsika -

dallam és ritmus.

És játszott velem és csapongani hívott

testből hegedűvé nyúlt érzékek hangján ringatott,

elhagyott félelmeim kupacokban rettegték a magányt

és én végre boldog voltam. Talán.