Semmi több

Egy üzenet és semmi több

csak pöttyök bőrömön,

mint a kottafejek a vonalon

úgy lógtak ajkamon

azok az esőcseppek

hangokból a kedvesemnek.

Megríkattál és jó volt

hagytam magam, s adtam a jóból

neked is ritka

szavakat.

Megöregedtek a régi utcában a kutyák

már nem csaholnak lelkesen tudják,

épp csak látogatóban 

öreg ház ajtajában

már nincs mosolyom,

nincs jó napom

és enyészetté válik lassan

egykor sült pite illata.

Voltam-e boldog

egy pillanatnyi ponton

éreztem-e teljesült vágyat

vagy csak hidegre ürült ágyat

hagytam magam mögött?

A tegnap elköltözött

és vele én is,

nincs közös, nincs 

kínos hallgatás

cigarettába bambult látomás

csak öreg kutyák vádló tekintete:

elmentél, s az idő is ment veled. 

Őszi szél

Már kárognak a felhők és a fák

is lobbannak egy utolsót

mielőtt égre tárt 

karokkal várnak majd csupaszon

fehér ruhát, sírokra térdelt  imák

hűtik az arannyal karcolt neveket

és az őszi köd a sár

felett elnyúlik a leveleken.

Vártalak. Haza.

Súlyos gondolatok  

húznak vissza 

közösre vetett ágyon

hagyott tegnap gyűri ráncait,

pedig csak beszélgettünk és

kezem se csusszant milliméternyit

sem az egyezség felé 

pedig hidd el, ki kell magam tombolnom

míg még él az őszi szél, 

mert tudod

én mindig ősszel vagyok szerelmes és

nekem ilyenkor kell táncolni érzéken

ujjakkal simítani bőrre a remegést

csókolni színt a suttogásba meztelen,

hogy égjen szememben a múlt az avar tüzén. 

Unatkozom

Unatkozom.

Ujjaimra fonódik az idő és buta gondolatot

indít útjára az elme, találni valami mesterséges

de ébren tartható játékot rettegve felejtett

tegnapoknak.Tegnapok. Amikor beszéltél

még velem és lábamra béklyóztál nevetést,

elkalandozó gondolatot azon az édes hangon!

Nem tudom mitől féltem jobban a fájdalom

elveszíteni rögtön vagy odaállni ismeretlenül eléd

és várni ítéletet, kellek-e vagy egy kicsit még

játszol mielőtt utamra engedsz, mert mindig

ugyanaz a vége, egyedül kell várni

az újabb játszmára társat...

Ígérted, hívsz de néma maradt a délelőttre szánt óra

és az ebéd is magányosan hűlt a tányérba pedig

még imát is mormoltam, annyira akartam hallani

kanyargós mondataid. Lehetnél enyém.

Annyi levetett megvetett után talán mernék

mutatni valami mást, kerekre ült esték mellé tennék élére

állított mondatot,fogyó holdra együtt írhatnánk vérrel

szerződést, hogy sokáig boldog míg el nem választ

a következő új, merész és kereken mutatós, visz álommal

kecsegtető új szerelem...

Unatkozom.

Nem jól van

Láthatatlan simítlak, bőrödön az élet

képekben mesél - rácaidban mélyül az idő

melléd bújok, míg betakar az őszi köd,

nézd sírnak a fákon a levelek.

Felvehetném még utoljára rég próbált alázatom

és talán illene is gyenge pírja

tinta nélkül szívem feketéllik a papírra

úgy, mint ahogy bőrödben lüktet a korom.

Lázadhatnék,  könnyes szemmel kuncsorogva

kérhetnék tőled még, még ölelve tartott percet

hajamba markolt szenvedélyből emlékre

karcolt szilánkos vágyat...

De most hallgatásnak van ideje.

Nem jól van ez így.