Láthatatlan simítlak, bőrödön az élet
képekben mesél - rácaidban mélyül az idő
melléd bújok, míg betakar az őszi köd,
nézd sírnak a fákon a levelek.
Felvehetném még utoljára rég próbált alázatom
és talán illene is gyenge pírja
tinta nélkül szívem feketéllik a papírra
úgy, mint ahogy bőrödben lüktet a korom.
Lázadhatnék, könnyes szemmel kuncsorogva
kérhetnék tőled még, még ölelve tartott percet
hajamba markolt szenvedélyből emlékre
karcolt szilánkos vágyat...
De most hallgatásnak van ideje.
Nem jól van ez így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése