Nem akarom

Gondolatok - megannyi vészjelzés

apró villanás kitanított elmém

zugaiban. Mindig tudom, mit kell mondani

mégis, halványuló lehetőségek sértik

lelkem határát. Nem akarok

hazudni. Ellenőrzött mindennapok

alá csúszik a remény,

kiszegezett szárnyam peremén

kiül a por, és hitem lassan

a hétköznapokba fullad.

Nehéz illatukkal szorítják a földre

a levegőt a bokrok, képzeletem

nálad időzik. Fázom.

Tenyerembe dörzsölt álmok

melegítenek, gyűrt imák foszlanak szét

zsebem elkoszlott mélyén

neved betűivel játszom kirakóst

faggatom a jövőt, mit tartogat a sors

neked és nekem. Kérdezhetnéd:

nem unom még?

Nem.

Nem tudom, hogy mondhatnám el

mennyire szeretlek, milyen a hiány,

milyen hideg ágyban a magány,

milyen más mellett az ébredő nap,

mennyire kell, hogy meghallgass

és mennyire nem tudok küzdeni magamért...

Próbálkozom.

Tudod.

Nem vagyok hozzád való, látod nem tudok élni!

Elfelejtettem. Hazudok magamnak is.

Mert nem akarom, hogy sírni láss.

Utána hazaviszlek...

Tudod én nem bánok jól a szavakkal.

Mint vicsorgó száj szélén a megszáradt

véres nyál morognak hangtalan a betűk

feketére festve az amúgy sem derűs

napok végét... nincs lehetőségem

változtatni pedig átírnám a jövőnk,

halvány piszkozatok

gyűrt margón

szamárfüles jegyzetek

bizonygatják

igenis, ha hagynák

én megváltanálak!

Rég kiestem a mindennapok ritmusából.

Rendezetlen szívverésem rossz taktusok

fordított partitúrák elcsúszott jegyein

nem talál ütemezést, félénk kezeim

remegve nyúlnak utánad de te máshol jársz.

Aztán vannak egymásba érő percek, várt

és tervezett órák, melyeket

gondosan kiegyel az Isten

és én mégis esténként imák ezreit suttogom

magasztalva és kérve, hagyjon

végre élni! Veled…

Majd a reggelek

szavakkal ringató lehetőséget kínálnak

esetleges találkozóra,

titokban elképzelt illatod

lassan anyaggá válik és körülölel.

Hajamra száradt nevetésed

nincs kedvem kifésülni.

Ezernyi

ráncba gyűrt gondodat

simítja a perc mikor karomat

érinti reszkető szád

és csitíthatatlan vágy

környékez eszméletlenné csókolni a tudatot.

Törölt emlékek - 

már nem figyelmeztetnek,

hibák tucatjai fetrengnek elmém

mélyen temetett zugaiban, és én

végtelenítve álmodom

letűnt szerelmünk romjain csókodról

és nem akarok felébredni!

Aztán hirtelen a semmi

fenekestül fordul és elhanyagolt

fekete betűim használva életembe írod

egyszeri hívó üzeneted.

Észszerű magyarázatokat préselek

a kiszáradt lehetőségek közeibe válogatott

szavakkal óvatosan fogalmazott

egyszerű válasszal simulok melléd.

A máskor rohanó

idő csak téblábol

hosszúra nyújtott éjszakák választanak el 

Tőled.

Imáim szakítja fel-felvillanó gondolatom

ritmusává vált mondatod.

Találkozunk. Utána hazaviszlek, ha gondolod.

Az utolsó

Ma megszakadt bennem valami végtelenre tervezett

de idő előtt elvásott élni akarás, pedig csudamód vigyáztam

az utóbbi időben ajkaim sem rágtam

hiába ölelt oly kitartóan és hevesen a félelem.

Álmokból bogoztam a jövőt hittem, mind jegyzet egy más világból

figyelmeztetés vagy útmutatás a holnapi gyűlemhez

felkészülhetek ha csapna arcul vagy szívemhez

férkőzne a bűneim szorgosan megtorló

Isten.

Ma üzent értem. Némán kuporodok a sarokba

és leszek lassan egy a szögellésben szőtt háló

rongyos aljában száradó tetemek alól

keserűn figyelő hosszúlábú fekete pókkal.

Megint agyonragozom.

Szidhatnál

de most teszek rá

erőtlen karjaimba kapaszkodok

rágom a szavak után számban maradt keserű ízt.

Igen sírtam

és próbáltam

megkönnyebbülni.

De ez ma nem olyan átmeneti fájdalom.

Befelé fordult minden érzékem

hiába suttogott imáim fércelem

és vetem át hanyagul meztelen vállamon.

Valamikor évekkel ezelőtt elaludtam

és nem vettem észre

milyen gyorsan telnek, tehetetlen

sodort életek hogy múlnak.

Azt hittem te valahol majd vársz rám.

Megkötöd a perceket, ahogy titkos órán egykor

átöleled derekam, nyakamba csókolod

reszkető lehed és így születek majd általad újjá.

Nem így lett.

Más nyaka nyújtózik gyengéd harapáshoz

vérem vöröse lüktet pohárban áldomáshoz

és te másnak fogadod örökre.

Ez ma az utolsó.

Nincs helye sem joga többnek,

elvarázsolt álmokat sem kérek,

beszövi lelkem az a hosszúlábú fekete pók. 

Lehetséges

Kellemes várakozás lett úrrá rajtam

új randevú ígérete

vagy csak álmaim csalnak

megint elhasznált üzenetet

kihasznált lelkem üresedő közeibe.

Néha látlak, messziről villannak

neved betűi, arcod egyenes vonása

köszön vissza más-más képről és

szinte már fáj a hiány a nélküled érzés

amit neked szemtől-szembe sosem mondhatok.

Rejtett üzenetek, titkos szó-váltások

óvatosan tapogató kérdések...

Mennék. Igen, hívtál de én még mindig félek.

Tudod, a beidegződések.

Már nem akarom szép hasonlatok közé

csíptetni a lelked, sárga és kék

tintával bőrömre rajzoltatni jeled,

hogy sose felejtsem a jelen

és a múlt intelmeit.

Egyre zsugorodom.

Gombóccá gyűlök, mint torokban a fájdalom

majd egy szép napon elenyészek.

De addig gyötör a kérdés

lesz-e még időm, lesz-e épp

annyi, hogy szemedbe nézzek?

Nincs szükségem szavakra.

Nem fogok sírni.

Már nincs

tétje sem értelme.

Abban sem vagyok biztos,

hogy pontosan mit is akarok.

Vannak forgatókönyveim emlékekből

vannak meg nem írt leveleim könnyekből

de ha ott állok majd leheletnyire arcodtól

semmissé válik majd a világ, tudom.

Nem lesz majd gondolat

csak szádat

figyelem rebbenéstelen figyelemmel.

Vágyaim összesűrűsödve tolulnak

elnehezedő ujjaim végére és harc

nélkül gyűr majd maga alá az idő.

Mindig lehetetlent kívántam,

mindig megpróbáltad lábamra

húzni -

viseljem

méltósággal

megküzdött jussom. Játszottam

a halállal. Egy percig.

Aztán te próbáltad ugyanezt, míg

majdnem komolyra fordult,

véres fogakkal harapott kettőnk közé

fagyott csendet

vitt magával egy darab lelket

a közösből.

Emlékszem.

Mennyire féltem.

Azóta nem játszom.

Kártyába vetem magányom

és hagylak tervezni.

Lehetséges közöst.

Szétszórt szavak

Közeleg a tavasz és belőlem egyre inkább hal ki az érzés.

Megsavanyodott pillanatok mérgezik azt a kevés

emléket mi belőled megmaradt. Homlokom lázrózsát nevel,

esténként imára kulcsolt kezeim közt neveddel alszom el.

Belém fordult idővel küzd az élni akarás, de hiába a vágy

testetlen szerelmem lángokból szárnyakat hiába tár

feszesre röghöz kötött lelkem bezacskózva porosodik a sarokban.

Egyszer voltak világmegváltó terveim, álmodoztam határtalan

és hittem, veled öregszem. Annyira belefeledkeztem,

hogy nem vettem észre, tovább állt a lehetőség. Keresztem

súlya lassan szorította ki levegőm, rövidre suttogott mondatok

nyirbálták képzeletem. Lassan rám szorult a burok,

fényesre álmodott jövőnk szürkére száradt, bőrömre aszott.

Mint ki ájulásból eszmél ismeretlen házban úgy ébredtem.

Családban idegen, kényszernek hajolva minden áldatlan reggelen

majd a magányban taposott órák, kutatva morzsáid...

Szavak szétszórva és kiáltva majdnem hiába - világok szélein

megkapaszkodó közös emlékek utolsó segélyhangjai csüngtek

és te megkönyörültél, alájuk emelted nyirkos tenyered.

Elfogadtam és lassan léptem újra közel - amennyire még nem sértő

és számra tapasztottam a megalkuvást, kezed alá remegő bőröm.

Akartalak. Újra. Nyitva hagyom minden mondatom

ha érkezel folytassuk a megkezdett mozdulatot ugyanott.

Jóslat után

Vártalak.

Egy buta kis jóslatra

bíztam a lehetetlent

és percenként kerestem

valami üzenetet az éterből...

Bolond vagyok.

Jeleket vélek látni mindenhol.

Kertek mögött felsíró macskák

tüsző meresztő hangját,

mint figyelmeztetést hallgatom

fák szélben ringó táncában látom

megmutatkozni az irányt

merre is menjek tovább

mikor már nem akar vinni lábam.

Csak üzenetre vártam.

Halkan súgott semmi szavakra.

Tudni, hogy van még lehetőség,

csendben őrzött titkos ölelés,

kezedben maradt tenyérnyomat,

hogy megszabadítod gyűrűbe font ujjamat

még tudni akarom,

hogy ébred rólam gondolatod

vannak ziháló álmaid

mélyre raktározott képeid

illatomról...

mert én őrzök ezernyi valót

sárgába gyűrt csillagos éjszakát

hegyoldalba tűzött féltő pillantást

hazautat, bujkáló perceket

lopott órákat, könnyes reggeleket

meghazudtolt érzést, kiszakított vágyat

szenvedélyről sírig hallgató ágyak

nyöszörgését...

nem tudom felejteni tested

ringó mozdulatod, az este

kékjébe öltözött partot

mikor fáradt bokámat simítod

nem hagy nyugodni elfúló hangod

ahogy a remegő telefonba súgod:

szeretlek...

Olyan könnyű volt kimondani!

Felszabadított a gondolat

tartozom valakihez szívből, igazán, van

valaki aki ha akarom csak az enyém.

Elpocsékoltam millió érzést

valami másra.

Megbántam?

Nem.

Csak azt, nem voltam veled többet.

Minden gondolatomba beletenyerel

a múlt, pacákat képzel szemem elé

és kényszerít, hogy lássak látomást.

Olyan "veled vagyok történetet" akaszt

nyakamba és terül vállamra

ellentmondást nem tűrőn, akarnok

csend csüng karomon

semmittevésre ítélve a teremtést.

Hiányzik az a szó.

Ahogy te mondod...