Az utolsó

Ma megszakadt bennem valami végtelenre tervezett

de idő előtt elvásott élni akarás, pedig csudamód vigyáztam

az utóbbi időben ajkaim sem rágtam

hiába ölelt oly kitartóan és hevesen a félelem.

Álmokból bogoztam a jövőt hittem, mind jegyzet egy más világból

figyelmeztetés vagy útmutatás a holnapi gyűlemhez

felkészülhetek ha csapna arcul vagy szívemhez

férkőzne a bűneim szorgosan megtorló

Isten.

Ma üzent értem. Némán kuporodok a sarokba

és leszek lassan egy a szögellésben szőtt háló

rongyos aljában száradó tetemek alól

keserűn figyelő hosszúlábú fekete pókkal.

Megint agyonragozom.

Szidhatnál

de most teszek rá

erőtlen karjaimba kapaszkodok

rágom a szavak után számban maradt keserű ízt.

Igen sírtam

és próbáltam

megkönnyebbülni.

De ez ma nem olyan átmeneti fájdalom.

Befelé fordult minden érzékem

hiába suttogott imáim fércelem

és vetem át hanyagul meztelen vállamon.

Valamikor évekkel ezelőtt elaludtam

és nem vettem észre

milyen gyorsan telnek, tehetetlen

sodort életek hogy múlnak.

Azt hittem te valahol majd vársz rám.

Megkötöd a perceket, ahogy titkos órán egykor

átöleled derekam, nyakamba csókolod

reszkető lehed és így születek majd általad újjá.

Nem így lett.

Más nyaka nyújtózik gyengéd harapáshoz

vérem vöröse lüktet pohárban áldomáshoz

és te másnak fogadod örökre.

Ez ma az utolsó.

Nincs helye sem joga többnek,

elvarázsolt álmokat sem kérek,

beszövi lelkem az a hosszúlábú fekete pók.