Láthatatlan

Ma úgy ültem melletted, hogy végre nem siettél,

nem várt minket senki,

csak gurultak a kerekek 

aszfaltra rajzolva, hogy merre jártunk.

Ma egymásért utaztunk, 

egyazon irányba. 

Ma veled voltam, nem várt cél 

és nem várt düh csak némi

 titok bújt,  kezembe kulcsoltad kezedet

és elengedni sem kellett, nem volt miért. Lábunk

pihent, nem visszhangzott lépés,nem volt út 

tervezett, csak te meg én láthatatlan.

Egész

Csodára várok.

Elszánt veszekedések után

csendben békülő ölelésre, látomások

nélkül előre jósolt holnap már

nem érdekel. Hajamba fonnálak...

erezetlen levelekben kék sorok mentén

hiába folyik a szó, felelőtlen ígért mondat

már örökre némán csüng a csend

lezárt száján és nem szakíthatom 

fel a régi sebeket - most nem.

Hártyányi fal védi közös éveinktől a gond

és bűvölet maradék képeit és velem

együtt kel fel minden reggel az a valami

mit csodának ültettél homlokom mögé:

szeretni tanítottál kínnal és némi

iróniával, pedig szerethettél volna kéjjel

és suttogással is... most mégsem hazudsz.

Szemembe fúrod azt a kisfiús tekinteted

és én hiszem, engem akarsz mindig, ájult

éjszakákért feláldozod a lehetséges 

jövőt, mert bennem vagy egész.