Valakinek még jó lesz...

Lehetetlent kérsz. Mindig valami ősi, belém 

kódolt ólomnehéz szokást vagy tanult jutalmam

változtatnád - hiába, de benned nem nyugszik a lélek, még

akar, még kell nyomorítani lelkemen minden nap,

minden szóval, minden érintéssel, csak hogy nyugalom

nélkül álomtalan gyűrjem magam alatt az éjszakát. 

Fekete és fehérből ismétlem százszor rágott 

imám, nekem vásárolt bókjaid alól kérve feloldozást .

Ütsz és megszólsz, sírsz és elveszel - persze csak értem,

hogy tudjam mennyire jó nekem az élet, pazarló

boldogságom elszórtam kóborló kutyákra, mértékkel

kortyolt szabadságomba beleköptél, hogy fájó

hétköznapjaimban csillapítsd égő szégyenem...

Nem vagyok erős. Nem vagyok csak hús és vér.

Jó kezdés reggeli kávé mellé erőszakolt szerelem,

estére más illatából mocsokkal fűzött ölelés.

Igazad van. Megint kesergek, ezerszer kért bocsánat

sem mossa le bőrömről a rengeteg hazugságod szagát!

Én akartalak szeretni és társ is voltam míg kitartottak

az évek, de nem voltam elég. Nem voltam elég jó. Már.

Most kitaposva, mint öreg cipő az utcai szemetes fedelén

- valakinek még jó lesz - várom, hogy valami új nyíljon

és legyek még

valakinek jó...

Újra

Szürke kövek lassan feleszik a ködöt

míg az izzadó ablakok vesztik lázuk

homlokom szorítom, két tenyerem között

végtelenre kulcsolódik a fohász - hunyt

hitem utolsó emléke. Valahogy fölém 

kerekedett a harag és minden gúnyával

tapos rajtam utolsóra szúrt szavad és

hiába akarok láthatatlanná válni, akarattal

törlöd belém sarad, útszéli mocskod simítod

arcomra - mosollyal szádban. 

Lehetetlent kívánnak tőlem kik tanítanák a jót

fogadni képtelen vagyok, nyújtott karban

ütésre tartogatott erőt vélek és nem látom már

a szavak mögött az értelmet.

Lehetnék jobb, lehetnék szabad is talán

de hátamra ragasztottad a félelem

szárnyát és bár repülni nem hagy

szépen mutatok a földön kifeszített keresztemen.

Próbálok lázadni. Feltépett sebekben matat

a múlt és keresgél, hol rontottam el?

Ezer helyes válasz egyetlen kérdésre - ismerős

képlet íródik véremmel, örök szerződést kötnék

percnyi boldogságért - újra. 

Séta

üreges tekintet

válasz nélkül tekintget

szerte, szét szórt 

lábnyomok, s a homok

mi alakul ahogy forog a föld

őszi szellő, mint jó szerető

vetkőzteti lassan a fákat

temető menti kövek, lábak

susogása az avarban

láthatatlan nyomok....

én még itt vagyok

Mind

Kőkotlós és rézkakas

ház fölött és kert alatt

szél zúgás és oltalom

kutyának vetett halom

maradék,  a koncba vetett hit, 

keresgél még, még egy maréknyit

 vershez a szót, párnához az álmot

üres sírhoz csokornyi virágot

hanghoz dalt és fényhez az árnyékot

keresgél még ujjad játékot

bőrön hajló gyarló örömöt,

foszló hajnalon  ködöt,

halmon támasztott kereszt

rögre hullott életek

mind, mind én vagyok

Nincs

Én úgy akartalak szeretni, hogy fájjon a nincs

és akartam olyan jó lenni, hogy ne kelljen más

és talán jó is voltam egy ideig

de ráuntál arra, hogy mindig fáj...

Mint a fák

Amikor 

mozdulatlanná lesz a fájdalom

és már nem akarsz jobb lenni,

nincs 

találomra választott lehetőség,

vállalt irgalom és nem akarsz szánalomból

kedves lenni velem... nos 

eljön talán az idő, hogy felnőttként kezelsz 

majd nem csak szerelemben, 

s leszek más, mint örök gyűrű az ujjadon 

de társ és vállalod

lélekben is - kitart mert akarod,

az egész, 

te meg én

és a féltés már nem korlát

tartani mástól féltékeny órát

tiporni a küszöb elé

vajon vár-e ölelés...

Láthatatlan kezek emelnek

majd hagynak óvatlan szemeknek

zuhanni, recsegő nevetés váj

árkot, szem alatt karikákban áll

a sok kialvatlan sértés és nem tudom

lesz-e még alkalom

nyugodni, még a béke előtt, hant alatt.

Még nem búcsúzom, van még hanyatt

vetett hanyag önuralmam meglépni 

fáradt utolsót, szemből mosolyogni

akkor is ha fáj.

Elrobognak mellettem a napok, mint fák

a sínek mellett csak maszat a jelen

teljes emberségem vigasz nincstelen

éjszakáimnak. Szeretlek és akarom

még fogni a kezed, míg ujjamból

az utolsó szorítás el nem illan.

Hármasban

Kell valami új, valami angyali, valami üdvözlet

kell még egy ölelés, egy hang ha tévedtem

egy szó a vigasz zöngétlen ízével és kell még

egy csepp, egy könny, egy illetlen kérdéssel és

hagyni fogom majd, hogy találjon, feleljen arcátlan

pirítson ha kell simítson ne fájjon, maradtam

kelletlen és akartam holtomig de rosszul ítéltem

haraggal fordultam, neveddel ébredtem míg egy más

fészkelt ágyamban, tudatlan, megéltem talán száz

is volt, el nem csókolt, hiányzó percekért, térdeplő 

bocsánat, sosem volt estékért...

Még nem

Megöregedtem.

Mégis, szerelemre vágyok

olyan igazi kamaszos hévvel

udvarias körök után rajongó

öleléssel, hogy sírva köszöntsön rám a reggel,,,

néma esték után valahogy

elfásult bennem a lélek egy része

de nem adhatom maradékom 

a sötétségnek.

Még nem.

Hittem

Azt hittem tudod már milyen romantikus vagyok ,

de te csak szajkózod,

hogy nem érted mit takarnak a szavak. 

Hidd el csak azt amit írok, csak azt.

Betűk végtelenjébe kódolom képzeletem

- sírni már rég nem tudok -

és hagyom hogy fojtson a gondolat: te tényleg

nem tudod ki vagyok!

Komolyan nem látod csak combom bőrét,

kitakart szégyenem ébreszti vágyad

míg a szavak romlottan nyögik utolsó hangjukat, és 

én még mindig nem értelek.

Áporodott lehelet fordítja a gondolatot 

dögszagún ásított elégtételt mikor vettél

utoljára rajtam, s miért? Emlékszel? Már nem tudod -

de jólesőn nyújtóztad szét 

tested kevésre tartogatott ágyamon és hiába 

próbáltam menteni cseppnyi reményem a jövőben

te szétdúltál ígéreteiddel mindent. Pedig tudtam.

Tudtam, hogy semmi nem igaz, nincs lehetőségem,

nincs esély sem mindarra a jóra mit nekem álmodtál.

Mert a szíved mélyén nem is akarod. 

Lépések

Már csak a tócsákból tükröződik némi vigasztalás

zsörtölődik a csönd és nincs ki felvegye a földről

maradék önbecsülésem. Meghatározhatatlan időben hálás

pillanat merevedik az emlékek közé - költöző

madarak viszik reményeim a semmi felé.

Mozdulatlan felhők emlékeztetnek, az idő nem vár.

A lépések egymás után kiváltanak a csenddé

lett életből, mint zálogot most viszi múltam - már

nem akarok többé alázattal fordulni lendülő tenyered

alá, nem szükséglet kiszolgálni minden kedved szült

fájdalmam. Felnőttem. Talán túl lassan. Sokáig néztem

hogyan álmodsz mesebeli hercegem, míg szűk

marokkal osztott figyelmed elapadt. Pusztuló vakolat

porlik a sarkokban, lábamra száradt utolsó lehetőségét

valami jobbnak kaparássza az este és várok még, mert várok majd,

mert a megszokás rámtűzte  szürkülő kékjét...

Tudod, vannak ritka vendégek akik próbálnak enyhíteni 

a hiányon és édességet lopnak a szavak közé

de az éjszakák hidege lassan bezár és valahogy nincs

kedvem kitárni a lelkem a fény felé.

Tiéd és enyém

Már csak a szárnyaimra várok.

Kiterített lelkem, mint átjáróházban a macskakő

visszaveri a lépteid zaját és dobbanássá válok

a saját szívemben. Együtt átvészelt napok, idő

és pénz kímélt megoldás, a szükség és tehetség

egyensúlyának nincs értelme - de ezt tudod

én csak visszafogtam a betűket, lassan összeér

a szuszogássá csendesült szerelemhalom.

Tiéd és enyém.

Újra...

Bokámra tekeredett marasztaló pillantásod

és az a halkan súgott ne menj még elvette

utolsó erőm. Kérdések motoszkáltak, s a komód

fiók résnyire nyílt szája mutogatta mélyét, levelek

és apró gombok őriztek darabokat a múltból

melyekre már nincs sem magyarázat sem felelet.

Kinyitom szemem és a következményeket várom.

Egy régi mondatod újra belém szülte a szerelmet

pedig már nem élek veled, száműzött vagyok - valahol 

utolsó lehelet peremén álmodom fehérre az esküvőmet

láthatatlanra tervezett sokszín vendégsereg forog

a bakeliten - igen, én még hallgatom ahogy recseg

a hang... Ígérgetsz. Megint, úgy ahogy rég és ez jó.

Elfogadom, hogy helyettem írsz álmot és a fejemre,

mint mirtusz koszorút fonsz új reményt, látod

én szívesen játszom veled a lehetetlent!

Számolom még a csillagokat. Esténként úgy nyúlok

utánuk, mint éhező a kenyér után - minden 

csillag egy ígéret. Vibrálnak, bár rég halott

szívük lassan elenyész de mielőtt kihunynak végleg

még utolsó kívánságom elsuttogom 

a végtelennek. 

Láthatatlan

Ma úgy ültem melletted, hogy végre nem siettél,

nem várt minket senki,

csak gurultak a kerekek 

aszfaltra rajzolva, hogy merre jártunk.

Ma egymásért utaztunk, 

egyazon irányba. 

Ma veled voltam, nem várt cél 

és nem várt düh csak némi

 titok bújt,  kezembe kulcsoltad kezedet

és elengedni sem kellett, nem volt miért. Lábunk

pihent, nem visszhangzott lépés,nem volt út 

tervezett, csak te meg én láthatatlan.

Egész

Csodára várok.

Elszánt veszekedések után

csendben békülő ölelésre, látomások

nélkül előre jósolt holnap már

nem érdekel. Hajamba fonnálak...

erezetlen levelekben kék sorok mentén

hiába folyik a szó, felelőtlen ígért mondat

már örökre némán csüng a csend

lezárt száján és nem szakíthatom 

fel a régi sebeket - most nem.

Hártyányi fal védi közös éveinktől a gond

és bűvölet maradék képeit és velem

együtt kel fel minden reggel az a valami

mit csodának ültettél homlokom mögé:

szeretni tanítottál kínnal és némi

iróniával, pedig szerethettél volna kéjjel

és suttogással is... most mégsem hazudsz.

Szemembe fúrod azt a kisfiús tekinteted

és én hiszem, engem akarsz mindig, ájult

éjszakákért feláldozod a lehetséges 

jövőt, mert bennem vagy egész.  

Megleptél

Megleptél.

Már rég tombolt az éjszaka

és sötétjével várt álomtalan ágyam

amikor felcsengetted bennem 

a hiába várakozás hidegét és ölembe

hajtottad remegve hagyott kérdéseid.

Eljöttél és szememben kerestél percnyi

boldogságot, lopott hangok közé suttogott

csókot, és én csendesültem. Lázam lassúra fogyott,

már nem félek, a magánytól nyirkos napok már nem

tapadnak a hátamra, melleim között amulett

utolsó pillantásod...

Elvonási tünetek

Súlytalanná vált a tegnap 

és a szavaidban sem találtam semmit

mi megkötött volna - így  lebegtem túl a

perceket és nem akartam többé semmi sem lenni. 

Csak feküdtem, mellemre ült a hőség

láthatatlan ülepével nyomott a lepedőre

repedéseket számláltam a mennyezet fehérjén

és kezembe képzeltem hűvösre álmodott kezedet. 

Talán sírtam is, épp csak hogy teljes legyen a vég

- vártam, jöjjön nagy fekete lepelben az elmúlás

néma angyala, vigyen magával jobb idők felé

de csak bámultam üresen és nem kaptam feloldozást. 

Ma újra velem leszel - így ígérted - ölelsz is míg tart a perc

és csókot is váltunk délután, szádban viszed magaddal

cseppnyi boldogságom, haza, üres hálószoba csendjébe

és viszem én is mellemen párjától elszakított párnámra 

hajamba illatod fonom és emlékét kósza ujjaidnak , látod

kevéssel mérem a boldogságot, magamnak bőrömön őrzöm -

neked papírra kódolt üzenetben, hogy ha majd nem leszek fogható 

akkor is megmaradjak, mi voltam mindig: bánatod és gyönyöröd.

Őrizz magadban

Ne használd el a szavakat míg engem ölelsz,

ne ölelj ha nem tudod mit rejt csukott szemem,

ne rejts mosoly mögé kihűlő gondolatot,

gondolj rám hiszen nélküled testetlen vagyok.

Adj innom ha kiszáradt számban nincs felelet,

adj levegőt, mikor remegve hagyod testemet,

adj ennem, ezerszer megrágott félmondatot

mert én nem adhatok mást csak mi magam vagyok.

Legyél ott, ha sürgető idő kéri kezemet,

legyél az ki rézpénzzel zárja le szememet,

legyél gyolcs emlékeim fehér testeddel fond,

őrizz magadban akkor is, ha már nem vagyok.

Rohanás

Rohantál.

Megint percekre osztottuk az ölelést

láthatatlanul mormoltuk a számokat

visszafelé míg a végére nem maradt

más csak némi könny és ígérgetés,

a legközelebb...

Elszámoltatnak.

Beosztott néhány beszélgetés között

féltett üzenetek, a mi volt és mi lesz,

édesre csókolt titkok, jóslatok és felfeslett

lehetőségek olajfoltos tócsában, márványos őrizők 

a parkban figyelő szobrok.

Otthon vagy bennem.

Minden percemen cédulát hagy a a várakozás.

Elmélázó csendben riadt eszmélés a csengő,

telefon hangjára törnek az átkok és mélyről

szakadó sóhajod már meztelen talál.

Én akartam valami jobb lenni.

Ha kéred

Ma csak egy órát mért ki nekünk az élet

ragadós testével feküdt közénk a sürgetés

és hiába fogtad szorosan kabátomon a szélet

valahogy mégis kicsúszott közülünk a nevetés.

Könnyek között hagytál a  kapuban

elmaszatolt mosoly maradt csak arcomon

hiába hűsített kínomon csobbanó víz hangja

borzongás futott végig ölelés nélkül maradt karomon.

Várlak holnap, ahogy várnak még szép órák

magamra öltöm legszebb mosolyom ha kéred

és meztelen is leszek, az ajtóban úgy vár

majd rád remegő lelkem.

Reggeli ölelés

Ma újra úgy ébredtem, 

hogy karodban tartottál.

Ezer átbolyongott év után 

végre a kezedben találta kezem

a kíváncsi reggel.

Nem kapkodtunk, 

nem sürgetett sem idő

sem elvárástól függő 

szabályok,  álmunk

megelevenedett. 

Édes mosollyal szuszogsz

párnámra elégtételt

rebellis vágyak ujjaid végén sikolyom

még lustán nyújtod a reggelt

most itthon vagy - mellettem.

Tegnapi ölelés

Én most úgy vagyok szerelmes, ha eltaszítanál

a mondatod végén halott testem lenne a pont.

Belém ivódott minden pillanat, bőrömön illatát

érzem szavadnak és nincs félelem csak épp hogy

szikrája némi önzésnek... ölelnélek a világ elől

etetnélek testemből is akár, csak velem legyél!

Képeket keresek emlékekből, ahogy mellemről

csókoltad magadba szívem dobbanását, épp elég

ritmust kínálva együtt ringó testünknek. 

Akartál belőlem valamit és és kívántam vissza

a mindennapokhoz némi vigaszt, reggeleknek

értelmet, tartást az ívbe húzott hétköznapnak,

hogy aztán az éjszakát az öledben virrasszam át

- még akkor is, ha csak illúzió a való.

Nyoma maradt a tegnapi ölelésnek. Bőr alá

írt titkos üzenet - soha le nem mosható.

Sóvár szemek elemzik  a lehetőségeink és keresnek

hibát - talán elcsípnek egy csókfoszlányt szád széléről

pedig én mindig nyakadra lehelem a szívem

és hiába irigy minden szavuk, kitartok. Mérgező

átkok nem illetnek,  nem tékozol már az idő, és nem szór

szét a szél sem hiába tépi reggelenként hajamból a simogatást.

Megállapodtam Istennel, nem szól,

nem dorgál és nevét sem veszi hiába magára a szám

csak adjon még nekünk elég időt, szeretni.

Kép forrása  :pulyaboroka.blogspot.com

Lüktetés

Újra szerettél.

Számtalan édes csókkal öltözettél

és a hajlatokba könnyel írtad a neved.

Ölelésből fontál rám palástot és lehed

melegítette hűlő lelkemet. Én úgy akartam

valami más lenni, szépre fésült hajjal 

meztelen vártalak, kulcsra zárt ajtó mögé

újabb titkokat suttogtunk, szorosan tartott féltés

kapcsolt egy testté téged és engem, újra és újra.

Szavakat kértem tőled és te hosszúra fogtad

történetét nálam rosszabb sorsban élőnek

és én hittem! Minden szóközben 

ígéretet hallottam, enyém maradsz 

míg gyűrűnkben körbefordul az idő láthatatlan

szerkezetben, villanásnyi évszázadok peregtek

homokszemként. Nem értettem 

miről beszélsz, mit formál a szád csak

ízére vágytam,játékára hangtalan 

perceknek. 

Ma belém lüktetted a végtelent 

és én megszülöm neked a holnapokat. 

Elveszek a szemedben mikor tágra nyitod

és fájdalom átvészelnem minden hosszúra nyújtott

pillantást. Hunyorgó fények lestek ránk

ablakok szélesre tárt szárnyán át kívánt

nekünk édes jövőt a szerelem istene...

Fuldoklom a levegőd nélkül, tehetetlen

vergődök ha karod nem emel és szomjazom

ha nem felelsz. Ma velem voltál és én újra álmodok.

Holnapokról.