Újra...

Bokámra tekeredett marasztaló pillantásod

és az a halkan súgott ne menj még elvette

utolsó erőm. Kérdések motoszkáltak, s a komód

fiók résnyire nyílt szája mutogatta mélyét, levelek

és apró gombok őriztek darabokat a múltból

melyekre már nincs sem magyarázat sem felelet.

Kinyitom szemem és a következményeket várom.

Egy régi mondatod újra belém szülte a szerelmet

pedig már nem élek veled, száműzött vagyok - valahol 

utolsó lehelet peremén álmodom fehérre az esküvőmet

láthatatlanra tervezett sokszín vendégsereg forog

a bakeliten - igen, én még hallgatom ahogy recseg

a hang... Ígérgetsz. Megint, úgy ahogy rég és ez jó.

Elfogadom, hogy helyettem írsz álmot és a fejemre,

mint mirtusz koszorút fonsz új reményt, látod

én szívesen játszom veled a lehetetlent!

Számolom még a csillagokat. Esténként úgy nyúlok

utánuk, mint éhező a kenyér után - minden 

csillag egy ígéret. Vibrálnak, bár rég halott

szívük lassan elenyész de mielőtt kihunynak végleg

még utolsó kívánságom elsuttogom 

a végtelennek.