Gondosan megtervezett lépésekkel haladok a végzetem felé
miközben rágyújtok a megállóban.
Elhallgatott kérdésekre keresek magamban választ, míg elég
ujjaim közt utolsó mondatod parazsa.
Lassan engedem ki a füstöt, a keserűség ellepi szám
és nem tudom mennyi időt hagyjak még
Istennek játszani, öldöklő próbatétele elemészt hiába, már
nem forr bennem sem düh, sem vér.
Van amit nem lehet másképp, amikor meg kell felelni az elvárásoknak
eszméletlenné álmodott tudatom most
csendes. Nincs tanács, nincs megérzés, fásultan hallgat
bennem az Én, a félelem halkan borít rám takarót.
Megdermedt pillanatok közt válogat a szigorú élni akarás
hangsúlyos mondatokat emel suttogott neved fölé
és nem hagy nyugodni a vágy, kudarcra ítélt lázadás
volt minden hátára fektetett kísérlet-szenvedély.
Ma sokszor villant fel bennem a kép, izzó tested alatt bennem lüktet
utolsóra tervezett mozdulatod, megszűnt tér,
elnagyolt idő, szétmaszatolt látszat valóság kelt
hullámot párhuzamos dimenziók felé.
Ma különösen megvisel, hogy nem vagy kézzel fogható simogatás,
hogy nem remeg számon mosolyból húzott csókod
lecsúszott ingemből kibújó vágyaim nem kívánhatják
bőröd... elkapkodott lélegzetem térít magamhoz.
Üres megállóban figyelem ahogy zsúfolttá lesznek az életek,
nyomorodott napok nyakba akasztva,
mint amulett éktelenkedik mélyre aszott ráncként viseletes keretet
formáz tömegarcok végtelen sorában.
