Emlékek

Sírásra hangolt nappal keltem

és nem adott menedéket a párna,

nem fogadott a paplan se magába

csak a sebeim takargattam nevekkel.

Szárnyak árnyéka reppent végig a szobán

kihűlt az idő, lábnyomok hátráltak a falig

míg függönyök kapaszkodtak a mennyig

és csillagok vibráltak a szürkeségen át.

Levetettem minden nappalom és vártam

lepedőbe gyűrt gondok vetettek ráncot

bőrömre varrt jelekben vér és tinta táncol

végtelen, mutatva múltam a holnapnak.

Aztán beszéltünk. A te szavaid követte

néhány sóhaj és szélesre húzott mosoly

majd emlékekre költöttük az időt, látod

még mindig itt ülök, lázasan feletted

és csomózom a bogokat, ki és miért

szeretett vagy sem, vagy csak éppen

a testemért váltotta apróra a lelket

mit zálogul vittem magammal, cserepenként

és most siváran vár valahol, visszájára

cserélni, mert én őriztem. Idebenn.

Ahogy téged, s te engem, mint füzér szemeket

láthatatlan imákban.

Félek - egy élet margójára

A bőr alól átüt a csont mikor kicsusszan a testből az élet,

megszáradt árkokból kifakad az emlék és könnyeket zsarol.

Belesüppedtem valami kényelmes sirámba, sajnálnom kéne

magam éjjel és nappal, hogy derengő apátiám legyen állandó,

mint görcseim fejben és lélekben, míg elhagyatott utcák sikolya 

kering ereimben. Adakoznék. Ajándékba kapott hazugságot,

visszavett csillogást, hitegetett biztonságot, adnék két marékkal

sosemvolt szerelmet. Minden felgyújtott álmom rámkormol 

egy-egy tévedést. Idegen falak sóhajtanak hátamra hűvös

távolságtartást és hiába a jóillatú vacsora maradék gőze

éhesen rág belül a kisemmizettek csalódása. Először

vagyok gyáva, először nem merek jövőt kérni tenyérbe

írt jóslatból. Sarokban kuporgó este vicsorít tudja, az éjjel

nem hoz megnyugvást, lehengerlő modorával a sötét titkos

kalandot nem ígér, üresen kong a lépcsőszélen

felejtett utolsó cipőnyom.