A bőr alól átüt a csont mikor kicsusszan a testből az élet,
megszáradt árkokból kifakad az emlék és könnyeket zsarol.
Belesüppedtem valami kényelmes sirámba, sajnálnom kéne
magam éjjel és nappal, hogy derengő apátiám legyen állandó,
mint görcseim fejben és lélekben, míg elhagyatott utcák sikolya
kering ereimben. Adakoznék. Ajándékba kapott hazugságot,
visszavett csillogást, hitegetett biztonságot, adnék két marékkal
sosemvolt szerelmet. Minden felgyújtott álmom rámkormol
egy-egy tévedést. Idegen falak sóhajtanak hátamra hűvös
távolságtartást és hiába a jóillatú vacsora maradék gőze
éhesen rág belül a kisemmizettek csalódása. Először
vagyok gyáva, először nem merek jövőt kérni tenyérbe
írt jóslatból. Sarokban kuporgó este vicsorít tudja, az éjjel
nem hoz megnyugvást, lehengerlő modorával a sötét titkos
kalandot nem ígér, üresen kong a lépcsőszélen
felejtett utolsó cipőnyom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése