Emlékek

Sírásra hangolt nappal keltem

és nem adott menedéket a párna,

nem fogadott a paplan se magába

csak a sebeim takargattam nevekkel.

Szárnyak árnyéka reppent végig a szobán

kihűlt az idő, lábnyomok hátráltak a falig

míg függönyök kapaszkodtak a mennyig

és csillagok vibráltak a szürkeségen át.

Levetettem minden nappalom és vártam

lepedőbe gyűrt gondok vetettek ráncot

bőrömre varrt jelekben vér és tinta táncol

végtelen, mutatva múltam a holnapnak.

Aztán beszéltünk. A te szavaid követte

néhány sóhaj és szélesre húzott mosoly

majd emlékekre költöttük az időt, látod

még mindig itt ülök, lázasan feletted

és csomózom a bogokat, ki és miért

szeretett vagy sem, vagy csak éppen

a testemért váltotta apróra a lelket

mit zálogul vittem magammal, cserepenként

és most siváran vár valahol, visszájára

cserélni, mert én őriztem. Idebenn.

Ahogy téged, s te engem, mint füzér szemeket

láthatatlan imákban.