Hová lesznek...

Hová lesznek azok kinek csak cipője marad padok alatt

hová lesznek kinek nincs csak szatyorban az összes élet

és koszosan

járják az éjszakában a sötétet?

Mondd hová lesz az ujjakból a szorítás

mikor nincs szerelem a bőrödön és

nem akar nyílni az ajtó sem már

hogy beengedje lépteid még

ha csoszogós is az idő?

Mondd hová lesz a zene amikor süketen

virrasztok a csillagokkal míg felhőt

rajzolok a sötétre, hogy egyedül ne féljek

ébreszteni a hajnalt...?

Hová lesznek a lábnyomok a tenger homokjából

ott ahol nem játszik sem víz, sem tajtékos hab

ahol szerelmes betűket reszkető kéz rajzolt,

mondd ott leszel-e,

ha majd utolsó levegőm 

elhasználom és elenged végre a testem?

Semmiért

Üres marokkal tartjuk a csendet

mert nem tudhattuk- nem szólt senki-

hogy nem lehet elfelezni

sem mosolyt, sem gurulós könnyet.

Te tudtad, hogy veszendőbe megy majd

ezernyi rag és az elfelejtett könyvek lapjai

közül majd csak később hullanak ki

a fel nem adott képeslapok, hogy ordítsanak,

mint mi most:

MIÉRT?

Őszi ködök

Oszlásnak indult látomások mattítják az üveget

lehelet nélkül opálos táblává válik ujjam alatt a rajz

még csak kusza üzenet 

de  talán mát érted, mi végre hagyom itt jelem alatt

szívem töredékét... csak gondolat a múlt

rágódni rajta kár - inni kér véremből minden pofon

csattanó nélküli mosollyal a gúny

nem tisztáz a vádak alól...

csaltál. Tudtam és hagytam. Vetettél másnak ágyat,

szememre vétkem, keresztet mindenki háta mögött

de még mindig nem értettem miért hagytad 

a régit úgy ahogy van... penészesen,  ahogy az őszi ködök

tejfehér szőröket virágozva és a dongó legyek 

beköptek minden sebet akkor is ha fájt, ha akartam még

tisztulni vagy menni épp, a menekülésre tervezett

idő pont nem volt megfelelő és te rúgtál is belém.

Utoljára? Dehogy. Ma is tartom arcom, hogy rácsapd pirosát

atyai szeretetednek. Te mindent megtettél és nem érted

én miért nem fogom pártját butának, koszlott kullancsos vágy

csimpaszkodik beléd és hiába nyúlok te elhúzod kezed.

Kell a véred másnak. Forrón és titokban, hogy maradjon ház 

a régiben és bár már nincs otthon csak hideg paplan,

nyirkos szobában szépen vetett üres ágy

majd tölti valaki szóval. Káromkodva acsarog az éjszaka,

mint agyonfestett lányok riszálják magukat közénk.

Hiányzol és nem segíthetek. Mint disznó fetrengsz,

hogy fontos legyél, mint a toros az asztal közepén

körbeülnek majd, talán könnyet is ejt majd érted

akit helyettem szerettél.