Lépések

Már csak a tócsákból tükröződik némi vigasztalás

zsörtölődik a csönd és nincs ki felvegye a földről

maradék önbecsülésem. Meghatározhatatlan időben hálás

pillanat merevedik az emlékek közé - költöző

madarak viszik reményeim a semmi felé.

Mozdulatlan felhők emlékeztetnek, az idő nem vár.

A lépések egymás után kiváltanak a csenddé

lett életből, mint zálogot most viszi múltam - már

nem akarok többé alázattal fordulni lendülő tenyered

alá, nem szükséglet kiszolgálni minden kedved szült

fájdalmam. Felnőttem. Talán túl lassan. Sokáig néztem

hogyan álmodsz mesebeli hercegem, míg szűk

marokkal osztott figyelmed elapadt. Pusztuló vakolat

porlik a sarkokban, lábamra száradt utolsó lehetőségét

valami jobbnak kaparássza az este és várok még, mert várok majd,

mert a megszokás rámtűzte  szürkülő kékjét...

Tudod, vannak ritka vendégek akik próbálnak enyhíteni 

a hiányon és édességet lopnak a szavak közé

de az éjszakák hidege lassan bezár és valahogy nincs

kedvem kitárni a lelkem a fény felé.

Tiéd és enyém

Már csak a szárnyaimra várok.

Kiterített lelkem, mint átjáróházban a macskakő

visszaveri a lépteid zaját és dobbanássá válok

a saját szívemben. Együtt átvészelt napok, idő

és pénz kímélt megoldás, a szükség és tehetség

egyensúlyának nincs értelme - de ezt tudod

én csak visszafogtam a betűket, lassan összeér

a szuszogássá csendesült szerelemhalom.

Tiéd és enyém.

Újra...

Bokámra tekeredett marasztaló pillantásod

és az a halkan súgott ne menj még elvette

utolsó erőm. Kérdések motoszkáltak, s a komód

fiók résnyire nyílt szája mutogatta mélyét, levelek

és apró gombok őriztek darabokat a múltból

melyekre már nincs sem magyarázat sem felelet.

Kinyitom szemem és a következményeket várom.

Egy régi mondatod újra belém szülte a szerelmet

pedig már nem élek veled, száműzött vagyok - valahol 

utolsó lehelet peremén álmodom fehérre az esküvőmet

láthatatlanra tervezett sokszín vendégsereg forog

a bakeliten - igen, én még hallgatom ahogy recseg

a hang... Ígérgetsz. Megint, úgy ahogy rég és ez jó.

Elfogadom, hogy helyettem írsz álmot és a fejemre,

mint mirtusz koszorút fonsz új reményt, látod

én szívesen játszom veled a lehetetlent!

Számolom még a csillagokat. Esténként úgy nyúlok

utánuk, mint éhező a kenyér után - minden 

csillag egy ígéret. Vibrálnak, bár rég halott

szívük lassan elenyész de mielőtt kihunynak végleg

még utolsó kívánságom elsuttogom 

a végtelennek.