Arany és szürke

Számba rágtál minden szót

és dallammá érett az idő

ahogy minden ívbe hajlított

éjszakán nyakamba fúlt levegőd 

perzselte ritmusát a véremnek-

belémszülted a szaxofon hangját.

Füstös színpadok szürkéje

mind itt ég bennem, ruhák 

a földön - feketére nyúzott árnyék

eldobált kellékei a csábításnak

cipők félrebillent sarkán gyertyafény,

mint vonagló aranyszalag 

- csukott szemek menedéke.

Szerettelek. Ma is enyém vagy

lám vágy és ösztön keveréke

újra ébred egy telefon hangjára. 

Tudod elvarázsol még ahogy rezeg a nád

ujjaid alól bőrömre csalt kéj

suttog, új dalt remeg combomon szád

szélén a tegnapokból maradt testiség.

Fehér

Még nem láttam a jövőt tűnő tócsák vizében

visszavert hangok köz nem bolyongtam tétlen

és céltalan lépések sem időztek talpamon

míg nyomaim hamvadtak hulló havon -

szikrázó fehérbe temetett halmok alá zárt

tévedések - gyógyulni jöttem, hát

simíts okkal, gyengéden fogadj karodba

gyötrő miérteket ne említs míg tart

az éj és kellő távolságot nem mar közénk

a másnap. Ágvégről hulló sóhaj-levél

maradék sárra öltöztet színes ruhát

alvó lábnyomomba álmokat szitál

és őrzi párhuzamos léptünk titkait.

Tudod minden tócsa színes, mindig

sejtelmes misztikum remeg feszesre húzott

felszínén és visszáján képzeletünk foszlott

darabjai élnek új életet - nélkülünk.

Gyógyulni jöttem mégis búcsú csüng

vállamon húzva, mint nyűgös gyerek

vissza a megszokások és félelmek

közé, kényelmes sirámok alá itatósnak

- lelkemből etetett kényszer-madarak,

feketére irigyelt hollók, tükröződések

csapdájába szorult utolsó lélegzetek

üvegre rajzolt mintái őrzik a pecek magányát.

Lehetetlent kívánsz!

Már halványulnak az öröknek szánt sebhelyek

de én mégsem tudok egyedül járni, fekélyek

nyomai csúfítják mosolyom mögött valóm -

érintés után sóvárog vénülő csontomon

szürkülő bőröm

míg lassan felzabál az idő.

Vörös színű vers...

Sírtak a fák is.

A reggel könnyei

billegtek az ágak végén,

kondenzcsíkkal hasított reggel még

ordított valamit a búcsúzó

éj sötétlő hátába, valami koszlott

foszlány még vörösébe fonta

maradvány-álmom, mintha

gúnyos fintor lenne csak a lehetőség:

vigyázni az álmokat két ébrenlét

közt a hétköznapokban

és kiszögezni a mának

az ünnepek ízét.

Én elfelejtettem milyen a vér

vöröse míg tenyerembe nem köptem

és az égő érzés sem

parázslott már rég bőrömön,

míg nem hűtötte könny

és a játék is kihunyt már a gondolatok

között - egészen reggelig, tudhatod

én nem akarok hazudni neked

ugyanakkor néha nem lehetek őszinte.

Akartam valami fontosat adni úgy utoljára,

hogy legyen egy emlék a sok szóba

fojtott magányos este mellé, illatok

és levelek kelletlen olvasatába mártott

születésnapi szelet az életemből -

nem tudom mi lett volna ha egyből

nemet mondasz az első randevú helyett...

Nem vagyok keserű, hidd el reménykedem

és hiszem az élet szép -

persze ha el tudom fogadni fél

vagy láb nélkül állva a semmiben

kapaszkodva maradék hitem

görcsös akarásába,

hogy leszek majd

egyszer én is jó -

valamire - félek a változástól.

Ősi, ki nem törölhető vágy

kódolta sejtjeimbe és rág

minden kiküszködött szó

mikor taszítalak magamtól

hiszen mindig szeretni foglak.

Mert egyszer a számba suttogtad

neved mellé azt a mondatot és én hittem

neked.