Semmi több

Egy üzenet és semmi több

csak pöttyök bőrömön,

mint a kottafejek a vonalon

úgy lógtak ajkamon

azok az esőcseppek

hangokból a kedvesemnek.

Megríkattál és jó volt

hagytam magam, s adtam a jóból

neked is ritka

szavakat.

Megöregedtek a régi utcában a kutyák

már nem csaholnak lelkesen tudják,

épp csak látogatóban 

öreg ház ajtajában

már nincs mosolyom,

nincs jó napom

és enyészetté válik lassan

egykor sült pite illata.

Voltam-e boldog

egy pillanatnyi ponton

éreztem-e teljesült vágyat

vagy csak hidegre ürült ágyat

hagytam magam mögött?

A tegnap elköltözött

és vele én is,

nincs közös, nincs 

kínos hallgatás

cigarettába bambult látomás

csak öreg kutyák vádló tekintete:

elmentél, s az idő is ment veled. 

Őszi szél

Már kárognak a felhők és a fák

is lobbannak egy utolsót

mielőtt égre tárt 

karokkal várnak majd csupaszon

fehér ruhát, sírokra térdelt  imák

hűtik az arannyal karcolt neveket

és az őszi köd a sár

felett elnyúlik a leveleken.

Vártalak. Haza.

Súlyos gondolatok  

húznak vissza 

közösre vetett ágyon

hagyott tegnap gyűri ráncait,

pedig csak beszélgettünk és

kezem se csusszant milliméternyit

sem az egyezség felé 

pedig hidd el, ki kell magam tombolnom

míg még él az őszi szél, 

mert tudod

én mindig ősszel vagyok szerelmes és

nekem ilyenkor kell táncolni érzéken

ujjakkal simítani bőrre a remegést

csókolni színt a suttogásba meztelen,

hogy égjen szememben a múlt az avar tüzén. 

Unatkozom

Unatkozom.

Ujjaimra fonódik az idő és buta gondolatot

indít útjára az elme, találni valami mesterséges

de ébren tartható játékot rettegve felejtett

tegnapoknak.Tegnapok. Amikor beszéltél

még velem és lábamra béklyóztál nevetést,

elkalandozó gondolatot azon az édes hangon!

Nem tudom mitől féltem jobban a fájdalom

elveszíteni rögtön vagy odaállni ismeretlenül eléd

és várni ítéletet, kellek-e vagy egy kicsit még

játszol mielőtt utamra engedsz, mert mindig

ugyanaz a vége, egyedül kell várni

az újabb játszmára társat...

Ígérted, hívsz de néma maradt a délelőttre szánt óra

és az ebéd is magányosan hűlt a tányérba pedig

még imát is mormoltam, annyira akartam hallani

kanyargós mondataid. Lehetnél enyém.

Annyi levetett megvetett után talán mernék

mutatni valami mást, kerekre ült esték mellé tennék élére

állított mondatot,fogyó holdra együtt írhatnánk vérrel

szerződést, hogy sokáig boldog míg el nem választ

a következő új, merész és kereken mutatós, visz álommal

kecsegtető új szerelem...

Unatkozom.

Nem jól van

Láthatatlan simítlak, bőrödön az élet

képekben mesél - rácaidban mélyül az idő

melléd bújok, míg betakar az őszi köd,

nézd sírnak a fákon a levelek.

Felvehetném még utoljára rég próbált alázatom

és talán illene is gyenge pírja

tinta nélkül szívem feketéllik a papírra

úgy, mint ahogy bőrödben lüktet a korom.

Lázadhatnék,  könnyes szemmel kuncsorogva

kérhetnék tőled még, még ölelve tartott percet

hajamba markolt szenvedélyből emlékre

karcolt szilánkos vágyat...

De most hallgatásnak van ideje.

Nem jól van ez így.

Égek

Álomtalan éjszakáktól fuldoklik a reggel

szemem sarkára száradt cseppekben

ott a kidobott szó: Szeretlek.

Megfürdettél pár illatos ölelésben és

hangoddal borzoltad bőröm melegét

aztán hangtalanná lettél, akár a feledés.

Öregedő bőrömön csókod emlékét őrzöm

féltékeny szemekbe pillantom közönyöm

míg belül égek, hiszen enyém voltál egy közös

délután, és emlékszel? Akartuk folytatni még

de közénk állt valami csatában edzett hülyeség

és már soha nem tudom meg, hogy miért

költözött szádon csók helyére csend,

simogatásod maradékára remegő hideg,

lüktető ölembe a kidobott szó... szeretlek.

Bűn

Szögre száradt angyalok, mint bogarak a tűn

várják gyűjtők kezét -szabadulni- szívemből bűn

lánc a bokán, látod elhagyott a fény

és hiába halk sikoly, te sosem voltál enyém

Angyal

Az angyalok már nem repülnek

a szárnyak rozsdás szegen csüngnek

nem fekszenek senki mellé

csókot sem ad, hangja a csendé.

Titkot nem súg, nincs több tánc,

nincs több szó csak tenyérben a ránc

mit ott felejtett  utolsó érintése,

angyalok?  Nincsenek már angyalok sem.

 

Hiába

Lekuporodtam az álmaim mellé és próbáltam

válogatni, mi az mi használható

és kerestem régi tanácsot, levetett tapasztalat

épp csak illő, még hordható...

de hiába 

Megtanítottál  újra sírni, könnyel hígult kávéba

bámulni a reggelt, harapni az életet ízetlenre

és párnába sóhajtani a neved féktelen haraggal

figyelni a néma telefont, hátha mégsem...

de hiába

Jegyzet margóra

Úgy alakult, hogy végre belefértem a régi szerelembe

már ott porosodott cipők alatt, rejtve fénytől, zugban

egy ideje, felpróbálni sem mertem, szükségtől félve

hadartam odébb szavait, de tegnap bőrömhöz tapadva

újként simult. Megvesztegetett idő kívánta, sőt

követelte tőlem, dobjam félre a feketére kanyarított

betűket és ne rágjam már szám vörösét, közös

percekre várnak a szárazra sóhajtott régi csókok.

Szürke szemek ígértek és kértek maguknak belőlem

és én talán adtam volna többet is, mint a pillanat

de lerágtad rólam bizalmam és közénk simult a nyár hidege.

T.Z. Egy szerelem margójára

minden

ezerszer olvasott maradék szóváltás

véresre harapott enyésző sóhajtás

cserepes ajkamat kínozó bókjaid

elhagyott telepen feledett csókjaid

derekam ívében szorító ölelés

tenyered ráncában felejtett lüktetés

megnémult sorokban kihúnyó szavaid

megfojtnak kihűlő véremtől vöröslik

minden

holnapra halasztott magányos alkonyat.

T.Z. Egy szerelem margójára 

Elvitted...

Még egyszer utoljára akartam érezni a szót

de te felelőtlen elhasználtad,

keserű utóíze mint sav marja torkomat

benned maradt utolsó lázas sóhajom.

Magaddal vitted az áthallgatott éjszakákat

némára vetett ágy ásít üresen

vacsorára szárad villa és tányér közt az este

míg vörösre harapja kisírt szám a hajnalt.

Hiányzol és hiába keresem a hangod

hiába fésülöm hajam, ujjaid már

más hajába fonják nevetésed hát

elvitted ezt is, megállt az idő, halott.

T. Z. Egy szerelem margójára 

Megtalállak

Leláncolt szavakból adsz rám új ruhát

míg az óramutatók tanítanak türelmet

és hiába minden felállított sorrend

véremnek nem parancsolhatok. Talán

ha lenne valami apró jel, a mindennapok

arcán szeplő vagy kínos félórában

a csend nem száradna közénk, s kuporogna

a most lábamhoz míg ölelnélek, hangom

simíthatná reszkető bőrödre nyugalmam

és lenne a szükség is csak röpke vendég -

beszélgetünk és a kitérő mondatok végén

lassan mezítelenül, de megtalállak.

Szavak

Csak nézlek, ahogy fürdesz más szavában

ígérsz csókot, ölelést

persze fontos a sorrend, az érkezés

nagykörúti kis szobában.

Valaki azt mondta, nem kell mindig az igaz

ki érti, súlyát cipeli úgyis.

Nem kellenek jelzők, hisz

szállnak tollak nélkül is a fosztott szavak.

Csak nézlek tudom, sok közt meg nem kaplak,

álmomban látott arcodra maszatolom 

csókomat, most az idő jutalom

felejteni, vagy belehalni üres sorokba.

Hideg van...

Hideg van.

Áthűt a várakozás és hiába minden,

lehetetlen elfoglalnom remegő gondolatom.

Rendetlen életem a káoszban lel menedéket

és nincs erő, nincs fékező hatalom

mi felülírná belém égett mondataid.

Álmomban láttalak, álmomban öleltelek

és beléd szerettem örökig.

Kérdeztél

Kérdeztél...

Az ölemben lüktet a pokol és a menny

kezeim között imádság minden mit a

perc kimért és a szám, hidd el

reszkető szavakat szül szádba

minden mozdulata... édes és sós

könnyet. Kérdezted milyen ha szeretek?

Ajkaim közé feszül a szó

és kéri halálát a kín, mert enyhülésre

csak a pokol tüzén marad lehetőség.

Nem engedlek míg izmaidban feszül 

az élet és remegő ujjaid belém

nem markolják jutalmam. Keserű

reggel ébredését hígítja serkenő vérem,

lassú ritmussá csillapodik az idő.

Várok, tisztuló szemedben 

hajamból csusszanó ujjad végéről

remeg a kísértés. Húzz öledbe szótlan,

hogy forróm melegítse didergő lelkedet

hidd el, szárnyaim takarnak majd a

kíváncsiak elől. Cserepesre

zihált szád szélére csupaszom tapad.

Felsértett vágyaid hagyom, bújják

zugaim rejtekét, titkokat 

suttog minden apró ránc.

Lélegzeteddel kelek, tánc az ölelés

lassú kegyetlen forgás, tartani tempót

és hallgatni felszakadó sóhajod, a kell még

követelődző íze elemészt. Ujjaim karodon

felejtik a tegnapot, felolvad minden álom bennem

ha eszméletlenre akarsz csitítani. 

Ösztön és alázat hajlít eléd, meg nem

értett sorrend nyűgöz felejteni

szüzeket... felbosszantott önbecsülés

ránt mélyre, hogy fuldokoljak saját

felnagyított keserűmben, pedig én

csak felcsókoltam, mit szavad kínált

és lám, belefutottam valami bizonygatásos

procedúrába, én vagyok kinek combjai hoznak

enyhülést felbőszült egódnak és leszek bájos

csábítója minden kábító szavadnak.

Megfertőztél!

Embertelen a kín, várni hogy szeress,

érkezési sorrendre bízni, talán leszek jobb

talán megtalálod bennem az elveszett,

eltékozolt nőt... feladnom?

Nem lehet.

Türelem

A türelem haladék,

mint a csend mit a lépteim vernek le a falakról

didergő hajnalon

pillanatnyi szünet zsongó ujj alól - emlék.

Beszélgettünk feltételesen.

Félreértések akasztották nyakamba makacs 

dühömet és hiába léptem hátra 

felsértettem minden sebem.

Szavaidban vergődök.

Hiába minden erőfeszítés és újraolvasott

gondolat én még mindig ragaszkodom

kettétörött

igazam működésképtelen 

hangjaihoz. Tudod, én komolyan gondoltam,

hogy képes vagyok higgadtan 

térdelni eléd és lehet,

hogy meg is fogjuk élni majd egyszer,

zsibongó vágyaim talán végleg elhalnak

bőröd verítékén, édes-sós csóknak

ura és teste leszel

mikor végre megszületik bennem a türelem...

Neked

Lehajtottam fejem és felkínáltam mindenem

neked

de te tétováztál míg a köd felette az utakat.

Földre fektettem lázas homlokom és súgtam

neked

titkos szavakat de nem tudtad mi a szerelem.

A kezemben tartottam a lelked és számból adtam inni

neked

életet és halált, mindenből egy keveset, hogy

ha majd ébredsz tudatra és hajítanak

neked

egy darabot bomló húsomból merd tudni

egykor voltam...

neked.

Muszáj

Feslett álmok tisztulnak

pedig épp csak kimondtad nevem után

a maradéknak hagyott bókokat 

- talán -

jó lesz még valamire , drága portéka őszülő

halánték elcserélt szavai valami

múltból ragadt régi érzés  vénülő

utolsó darab kincse, mint

az a csók...

talán csak képzeletben ért össze veled arcom

és nem is akartuk igazán összekötni az időnk

de valahogy befejezted a mondatom

és én elhittem, sajátom marad minden lélegző

perc. Épp fürödni indultál mikor utolért az üzenet

- csak kínlódom a szavakat, olyan rég nem írt már

semmit bennem a lélek - de kell még, egyszerűen

muszáj 

eléd terítenem fáradt testem meggyötört szövetét

tudd, nem tűntem el, nincs mellébeszélt éjszaka

csak kibelezett hétköznapjaim hajolnak hétrét

görnyedve felcsipegetni régvolt beszéd-morzsákat.

Hiányzol. Mondanom kell, mert ha elfelejtesz 

megszűnök létezni - hit nélküli imában görcsölt

kezem hiába kulcsolja szorosra  életem 

vonalát, halasztott találkozás mögött

hidd el nem dobog remény.

Vigyél..

Zöld szemű kísértés tesz ajánlatot minden éjjel

és én vágyom is ujjait érezni, láthatatlan áll

mögöttem az odaadás, és talán lenne is kedve kéjjel

tölteni minden megszakadt percet, de még vár

bennem az erkölcsös nevelés

és nem tudom miért hagyom még magam csábítani

pedig egyetlen beszélgetés

elvette már a maradék józan eszem is...

Írok. Megint írok, hogy legyen nyoma

valóban történik velem végre egy kis szerelem

és ne hidd, hogy megint ostoba

leszek és hagyom, hogy vigyen

felhők fölé majd tépje szárnyaim! 

Nem! Most fogadom. De majd ha ölembe 

hajtja ősz fejét nyugvásra lelt lelke míg

cirógatom belé a feketét, remélve fiatal éveket

ugyanúgy terítem testére tollaim....