Parázs

Parázslik bennem az idő.

Minden hiába élt év, feleslegesnek

képzelt nap lassú lenyomata döcög

ráncokat nyakamba - mint csókod - régen

elfeledtem már ízét a szépnek.

Halványodnak az álmok.

Reményteli vágyak nem környékeznek

öregedő este a lámpafényre morog

majd ölembe bújik melegedni míg kékre

festett alkonyat feszül az égre.

Láthatatlanná lett a világ.

Kóbor kutyák utcáit járom

féktelen szél rohan, pimaszul lelkeket cibál

és én felébrednék - még akarom,

hogy érezd, a tűzzel játszol.

De nem teszem...

Dühönghetnék. Minden okom 

vélt és valós egyaránt

szít és szomjam csak bosszúból

nyerné édesét - de akkor visszaránt

valami nyers, erőtől mentes gondolat -

talán a mosoly nagyobb hatalom

a gúny és aljasság felett, dacomat

rejtő fogfehér villanásnyi gyilkos

a pillanat míg húzódik egyre pimaszabbá,

igen, így kell elraktároznom későbbre

a tömegeket kiirtani kész borzongást

de nem teszem...

millió szikrázó cserép fröccsen a falnak

kövön úszó lé mérgem áspisa tekereg

és nincs semmi, hogy megállítson - harag

verődik a síkokról, szikrázó gyűlölet

gyújt lángot bőrömön és hiába csitítana szó

szárnyakká válik majd kiterül hátamon dühöm

és már nem érdekel, hogy nem illik, nekem most jó

óriássá nőni szétzúzott önérzeteden. Ölök.

Szóval. Átordít testemen minden gyűjtögetett,

félrenyelt bánat, könnyek nem törnek utat,

nem akarok jó lenni! Élvezem a pusztítás minden

tüzét és végre én vagyok a hatalom, a rettegő tudat 

- mi minden lehetnék...!