Már nem szeretlek

Nem csinálok semmit csak nézem a szemedet

elfáradt íriszemre könnyfátyol telepedett

de hunyorogva is, kézzel maszatolva szét

arcodba bámulom lelkem összes sötétjét.

Tükröződünk. Ne gondolj rosszra

csak épp ma feketébe öltöztem, anyagba

tömörült a gondolat és belülről emészt

kitárulkozni épphogy kész

őszinte énem...

Én már nem szeretlek téged

csak levegőm helyett vágyom

titkos éjszakára tartogatott sóhajtásod,

fölém hajlott testedről izzadt cseppre

cserélném nyakam szárazát, ezer

és ezer betűt adnék

egyetlen igenért

és hagynám már,

hogy hátamba karmold a kéj szavát. 

Felpróbáltam rég viselt modorom

kissé lötyögött a tükör előtt, lábamon

felszaladt szem

akadt el

mellemnek magasán.

A figyelem csúcsán

megrekedt a csend

köszörült hang recsegi fel

az idillt.

Kinyílt

tenyeremben vágyvirág

illatát

kézfogással örökítem tenyeredbe

Rájöttem, én már nem szeretlek téged.

Néha elkalandozott gondolatot

morzsolok

szemzugban szét,

valami füst, cigarettád füstjét

és van úgy, hogy az összes csillag

a neveddel hunyorogja

tele a dobbanások közti szünetet

pedig száguldó vérem

időtlen idők óta mossa

testemből dühtől torzult hangodat

mégis megremegek ha látom

lehed vetette árnyékod,

mondd meddig tart az örökké?

Mikor szakad fel az "elég"?

Mikor nem kecsegtetnek majd az álmok

fehér füstbe bújt látomások

mikor hagynak végre békén?

Ölembe omló kétség

nehezét nem bírja már két karom.

Állj végre elém! Azt akarom...

Szádról csókolni a tél ízét,

hajadba simítani a hajnal fényét,

hangodba remegni minden félelmem...

Hiányzol kedvesem.



Ne menj még...!

Szeretném ha maradnál még,

ígérem csendben leszek - legyél

akármilyen dühös én csendben

figyelem arcod élén az este

rajzait. Felébresztett ráncok

kódolják átsuhanó

gondolatok értékét

mérhető változás nincs, még

mindig precízen uralod

testedbe fogadott

megbízhatatlan lelked suttogását.

Hallom. Talán

újra fontolja a felsőbb hatalom

korábbi döntését, jutalom

lehet a játék Veled

tudom, csendben leszek

és csak nézlek míg eltörlöd

a mosolyod, könyöklőn

félrefordított gonddal

kapcsolódsz szemembe. Mondtam,

csendben leszek csak maradj még!

Tükröződöm. 

Lassan izzó parázs, töpörödő

papírt habzsoló láng

szít közénk régi ismerőst, várj!

Én nem szólok, ha akarod

felhúzott lábaim elé kulcsolt karom

takarja szám

remegve tartott elhasznált imám

sem mormolom

csak hagyom,

te lépj felém ha már nyomaszt a csend.

Várj még! Szárnyaim a sarokban hevernek

csukott szemem sötétjében is látlak -

csak téged, álmokra várnak

az éjszakában hunyorgó

levegő után kapkodó

kihűlt percek. 

Ne menj még kedves!

Csendben leszek, szád ívére

komponált zenére

táncol a gyertya lángja...

nem szólok, magányban

edzett szólam andalít - felejteni kéne

megannyi dühödt levélbe

erezett mondatot!

Hosszúra nyúlt csend alapoz

magasra húzható falat

de már nem félek, kezem alatt

parázsharapta fénykép néz.

Ne menj még...!



Kép forrása: google

Túl sokat látlak

Lehetetlenbe vesző szárnyak suhogása

bizsereg a tarkómon, meg akartalak

érteni de hiányzik belőlem valami

ősi,

földeken dobbanó lábak ritmusával egy

- lüktetés... nem értelek csak érezlek

idebenn szűköl, és vonyít minden szó

miközben mindent befed rozsdálló

porával a magány.

Tartogatott lehed szorít rám

lassulást és gondolatból épített falad

visszaver átkot, imát és nem marad

a holnapoknak csak a sárguló kép

fény és árnyék vegyített szülemény

papírra préselt orgonaillat

ahogy a csillagok emlékeznek - holtak

hunyt szeme felett rézpénznyi illeték

visszacsengő kacagásod.

Túl sokat látlak, a most

csak illúzió álmodni vágyott óráim morzsái,

szűrt fényben táncoló por hint

szemfedőt tollfosztott lelkem tetemére.

Voltak szárnyaim. Te láttad, tűzből-vérrel öltött

 - ma csak csonkok intenek - hátam mögött

száradó egyensúly nyújt nyelvet, csupaszon

hagyott

mellemen felejtett pillantás

ma már

fel nem használt kellék a vacsorához.

Villa mellé készített álmok

ezüstön tálalva kihűlve tolódnak a szélre

majd hullnak kutyák elé koncnak

míg könnyeim nyelem hangtalan

- kell a folyadék...

Rímrekedés esetére - béka

Kartonra pasztellkrétával - gyerekszobába

Rímrekedés esetére - pillangó

Pólóra készült tetoválásminta

Rímrekedés esetére - Hölgy

Korabeli divatlapból mentve egy ékszeres doboz tetejére

Rímrekedés esetére - manó

Pólóra készült tetoválásminta

Rímrekedés esetére -

Rímrekedés esetére - vízvilág2

Rímrekedés estére - vízvilág

Rímrekedés esetére - lila kép

Rímrekedés esetén - Tűz

Mesélj még

Mesélj nekem számolod-e a csillagok

lobbanását mikor hegyek ölelik az éj hangjait,

gyűrött lapok sárgulnak-e fiók mélyén halott

betűknek adva örök pihenőt mondd, lábaid

rejtegetik-e az utat felém?

Tudod én nem lehetnék sem zsák sem folt

egy közös életben, sürgető ráncok még

hiába nyaljátok érdesre bőröm közösbe tolt

időnk végesre szabott határait már nem

akarom felfejteni, s újraölteni láthatatlan

visszáján egyenletes közökkel

én nem vagyok hozzád való! Magamban

ezernyi lebeszélt történet hiteget, lépjek tovább

saját köveket rugdosva kietlen parton

egyedül hallgatva illatos éjszakán

tajték zaját ahogy törnek az álmok...

Mesélj nekem, ha nincs ki öleljen

takarj be szavakkal ha reszket az éj

adj innom ha sóhajod szádra cserepesedett

csak még egy kicsit, csak nekem mesélj!

A - nevedben kezdődött minden

Azt hittem rózsákat festettél a hátamra

de csak leveleid karcoltad

búcsúzóul

bőröm árkaiba.

-

Hittem, ha megfelelek minden elvárásnak

és büszkeségem megfeszíttetett, alázattal

borítom mezítelen lábad

majd enyhülsz és lehajolsz, arcomba

suttogva,

imáim meghallgattad

és egyszer felemelsz majd.

Még maradhattam volna

neved betűző kutya

ki éjjelente a holdra

keservét vonyítja

kráterekké ordítva

csepp repedést - kőben a fagy,

mint szívedre kiszámolt átokban

áldásra cserélt szitok...lángokkal

tűztem hajam, hogy álmodban

fényre váltsam utad

botló-torpanó köveken a dac

nyálkás bevonat

ahogy minden imára

pazarolt óra

felesleges firka

margóra ...

A szavakban

kezdődött minden, minden harc

minden csitulás, minden vágyba mart

békülésre ítélt ingatag pillanat.

Októberi éjszakák

Nem értem miért kell mindenbe

belekeverni az időt,

mint állandó tényezőt

mikor tehetetlenül csimpaszkodom

a múló napok utolsót konduló

szavába. Kolduló percek

marasztalnak még csak míg lehelet

látszik az októberi éjszakában -

feltámasztani csak épp

egy hamvadó kép

utolsó szájbanhagyott ízét.

Nyelv végére kiköpött ige

varázsol régi hit alá gyújtóst

darabokban mért alvadt hangokból

kilehelt lelkek melegítik hátam

az októberi éjszakában.

Telefonálhattál volna. Hangoddal zabolázott

dühöm térded mellé simul

és nyüszít mert csontig marja a vágy

egyetlen simulás után

saját mocskában csúszik, hogy tenyered

alá fúrja magát... üss ha kell vagy simíts

nyugvást bőrömön átdobogó szívemre,

hanyattvetett méltósággal

festek jeleket az októberi éjszakákra.

Vita - magammal

Félmondatok, hangulatfüggő mindig más véggel
őrizem minden elhagyatott szándékod és meg sem
próbálok ünnepeket keresni a bóbiskoló szavak mögött.

Nincstelen késztetés vár hunyászkodva percek között

ugrásra készen feszítve izmot, torokban hangot.

Elnagyolt festéssel leplezem arcom

rándulásait, hiába még várat magára a pillanat.

Rossz megérzés kerít, küszködő hangulat

tipor keserű kávé mellé, habot rég nem képzelek

fellegként vihar fölé csak bámulom a gőzben

felidézhető csészényi zacc alját. Postafordultát várok.

Válaszokat remélek az éjszakába suttogott

kérdésekre. Megannyi többfordulós vita

- magammal -

egészíti ki a nappalok végtelenre tűrt csendjét.

Aztán megy minden ugyanúgy, elcserélt

alázat és szűkölve hordott hétköznap

várja, hogy térdedre hajolva

nyerje el méltó büntetését...

Csak élni akartam.  Viselni a nőiség

minden kirívó vagy épp hamiskás báját,

élvezni szemek mindent átfúró kíváncsiságát,

s lenni nappal közönségből egy -

éjjel egy lenni mindenek felett

és hagyni, hogy az égig emeljen,

s gyűrjön maga alá a sötétség.

Új nap

Ráncokba gyűrt fájdalom öltöztet.

Kölcsönbe kapott testem kivetkőztet

rökönyödött álmokból lassan kimos

fejemben gyötrő görcsökkel kínoz

a halogatott elhatározás.

Megmásított ígéreteket tűz láz

és veríték alá, tucat éjszakákat

fűz sorba

tehetetlenségem.

Mozdulni kéne.

Rettegő csend küld

vészjeleket egyedül

csellengő sóhajoknak .

árnyékok vándorolnak

mögöttem port sem vernek -

nyomomban ezerízű visszhang: jelek.

Falak repedéseiben motoznak

egykori veszekedések, gyatra

érv és alázattal suttogott fogadalom

mind, mind üzenet a múltból

a lehetségesnek,

egyszeri csók kényeztet

ha behunyom szemem. Hiányzol!

Mikor elcsendesedik a tér és a múló

idő kimerevedik, szemem mögött

pókháló függönyök

csipkéjére vetít az emlékezet

titkos képeket

bizonygatva: szerettél.

Bőröm őrzi suttogásod még

megborzong míg pereg a film.

És csend van megint.

Hallhatásba menekült önző én

les a sorok közé

de szólni nem mersz.

Mert félsz, hogy éget,

hogy megdobogtat a szó

valami sosemvolt

lelkedből futó rianás

enged utat és a sikoltás

nélküli éjszakák megtelnek újra

a gyengédség könnyeivel... fáradt

kezeim ölemben pihennek

esetlenül fohászra hívják a reggelt,

új nap, új lehetőség.

Kép forrása: google