Már nem szeretlek

Nem csinálok semmit csak nézem a szemedet

elfáradt íriszemre könnyfátyol telepedett

de hunyorogva is, kézzel maszatolva szét

arcodba bámulom lelkem összes sötétjét.

Tükröződünk. Ne gondolj rosszra

csak épp ma feketébe öltöztem, anyagba

tömörült a gondolat és belülről emészt

kitárulkozni épphogy kész

őszinte énem...

Én már nem szeretlek téged

csak levegőm helyett vágyom

titkos éjszakára tartogatott sóhajtásod,

fölém hajlott testedről izzadt cseppre

cserélném nyakam szárazát, ezer

és ezer betűt adnék

egyetlen igenért

és hagynám már,

hogy hátamba karmold a kéj szavát. 

Felpróbáltam rég viselt modorom

kissé lötyögött a tükör előtt, lábamon

felszaladt szem

akadt el

mellemnek magasán.

A figyelem csúcsán

megrekedt a csend

köszörült hang recsegi fel

az idillt.

Kinyílt

tenyeremben vágyvirág

illatát

kézfogással örökítem tenyeredbe

Rájöttem, én már nem szeretlek téged.

Néha elkalandozott gondolatot

morzsolok

szemzugban szét,

valami füst, cigarettád füstjét

és van úgy, hogy az összes csillag

a neveddel hunyorogja

tele a dobbanások közti szünetet

pedig száguldó vérem

időtlen idők óta mossa

testemből dühtől torzult hangodat

mégis megremegek ha látom

lehed vetette árnyékod,

mondd meddig tart az örökké?

Mikor szakad fel az "elég"?

Mikor nem kecsegtetnek majd az álmok

fehér füstbe bújt látomások

mikor hagynak végre békén?

Ölembe omló kétség

nehezét nem bírja már két karom.

Állj végre elém! Azt akarom...

Szádról csókolni a tél ízét,

hajadba simítani a hajnal fényét,

hangodba remegni minden félelmem...

Hiányzol kedvesem.