Túl sokat látlak

Lehetetlenbe vesző szárnyak suhogása

bizsereg a tarkómon, meg akartalak

érteni de hiányzik belőlem valami

ősi,

földeken dobbanó lábak ritmusával egy

- lüktetés... nem értelek csak érezlek

idebenn szűköl, és vonyít minden szó

miközben mindent befed rozsdálló

porával a magány.

Tartogatott lehed szorít rám

lassulást és gondolatból épített falad

visszaver átkot, imát és nem marad

a holnapoknak csak a sárguló kép

fény és árnyék vegyített szülemény

papírra préselt orgonaillat

ahogy a csillagok emlékeznek - holtak

hunyt szeme felett rézpénznyi illeték

visszacsengő kacagásod.

Túl sokat látlak, a most

csak illúzió álmodni vágyott óráim morzsái,

szűrt fényben táncoló por hint

szemfedőt tollfosztott lelkem tetemére.

Voltak szárnyaim. Te láttad, tűzből-vérrel öltött

 - ma csak csonkok intenek - hátam mögött

száradó egyensúly nyújt nyelvet, csupaszon

hagyott

mellemen felejtett pillantás

ma már

fel nem használt kellék a vacsorához.

Villa mellé készített álmok

ezüstön tálalva kihűlve tolódnak a szélre

majd hullnak kutyák elé koncnak

míg könnyeim nyelem hangtalan

- kell a folyadék...