Őrizz magadban

Ne használd el a szavakat míg engem ölelsz,

ne ölelj ha nem tudod mit rejt csukott szemem,

ne rejts mosoly mögé kihűlő gondolatot,

gondolj rám hiszen nélküled testetlen vagyok.

Adj innom ha kiszáradt számban nincs felelet,

adj levegőt, mikor remegve hagyod testemet,

adj ennem, ezerszer megrágott félmondatot

mert én nem adhatok mást csak mi magam vagyok.

Legyél ott, ha sürgető idő kéri kezemet,

legyél az ki rézpénzzel zárja le szememet,

legyél gyolcs emlékeim fehér testeddel fond,

őrizz magadban akkor is, ha már nem vagyok.

Rohanás

Rohantál.

Megint percekre osztottuk az ölelést

láthatatlanul mormoltuk a számokat

visszafelé míg a végére nem maradt

más csak némi könny és ígérgetés,

a legközelebb...

Elszámoltatnak.

Beosztott néhány beszélgetés között

féltett üzenetek, a mi volt és mi lesz,

édesre csókolt titkok, jóslatok és felfeslett

lehetőségek olajfoltos tócsában, márványos őrizők 

a parkban figyelő szobrok.

Otthon vagy bennem.

Minden percemen cédulát hagy a a várakozás.

Elmélázó csendben riadt eszmélés a csengő,

telefon hangjára törnek az átkok és mélyről

szakadó sóhajod már meztelen talál.

Én akartam valami jobb lenni.

Ha kéred

Ma csak egy órát mért ki nekünk az élet

ragadós testével feküdt közénk a sürgetés

és hiába fogtad szorosan kabátomon a szélet

valahogy mégis kicsúszott közülünk a nevetés.

Könnyek között hagytál a  kapuban

elmaszatolt mosoly maradt csak arcomon

hiába hűsített kínomon csobbanó víz hangja

borzongás futott végig ölelés nélkül maradt karomon.

Várlak holnap, ahogy várnak még szép órák

magamra öltöm legszebb mosolyom ha kéred

és meztelen is leszek, az ajtóban úgy vár

majd rád remegő lelkem.

Reggeli ölelés

Ma újra úgy ébredtem, 

hogy karodban tartottál.

Ezer átbolyongott év után 

végre a kezedben találta kezem

a kíváncsi reggel.

Nem kapkodtunk, 

nem sürgetett sem idő

sem elvárástól függő 

szabályok,  álmunk

megelevenedett. 

Édes mosollyal szuszogsz

párnámra elégtételt

rebellis vágyak ujjaid végén sikolyom

még lustán nyújtod a reggelt

most itthon vagy - mellettem.

Tegnapi ölelés

Én most úgy vagyok szerelmes, ha eltaszítanál

a mondatod végén halott testem lenne a pont.

Belém ivódott minden pillanat, bőrömön illatát

érzem szavadnak és nincs félelem csak épp hogy

szikrája némi önzésnek... ölelnélek a világ elől

etetnélek testemből is akár, csak velem legyél!

Képeket keresek emlékekből, ahogy mellemről

csókoltad magadba szívem dobbanását, épp elég

ritmust kínálva együtt ringó testünknek. 

Akartál belőlem valamit és és kívántam vissza

a mindennapokhoz némi vigaszt, reggeleknek

értelmet, tartást az ívbe húzott hétköznapnak,

hogy aztán az éjszakát az öledben virrasszam át

- még akkor is, ha csak illúzió a való.

Nyoma maradt a tegnapi ölelésnek. Bőr alá

írt titkos üzenet - soha le nem mosható.

Sóvár szemek elemzik  a lehetőségeink és keresnek

hibát - talán elcsípnek egy csókfoszlányt szád széléről

pedig én mindig nyakadra lehelem a szívem

és hiába irigy minden szavuk, kitartok. Mérgező

átkok nem illetnek,  nem tékozol már az idő, és nem szór

szét a szél sem hiába tépi reggelenként hajamból a simogatást.

Megállapodtam Istennel, nem szól,

nem dorgál és nevét sem veszi hiába magára a szám

csak adjon még nekünk elég időt, szeretni.

Kép forrása  :pulyaboroka.blogspot.com

Lüktetés

Újra szerettél.

Számtalan édes csókkal öltözettél

és a hajlatokba könnyel írtad a neved.

Ölelésből fontál rám palástot és lehed

melegítette hűlő lelkemet. Én úgy akartam

valami más lenni, szépre fésült hajjal 

meztelen vártalak, kulcsra zárt ajtó mögé

újabb titkokat suttogtunk, szorosan tartott féltés

kapcsolt egy testté téged és engem, újra és újra.

Szavakat kértem tőled és te hosszúra fogtad

történetét nálam rosszabb sorsban élőnek

és én hittem! Minden szóközben 

ígéretet hallottam, enyém maradsz 

míg gyűrűnkben körbefordul az idő láthatatlan

szerkezetben, villanásnyi évszázadok peregtek

homokszemként. Nem értettem 

miről beszélsz, mit formál a szád csak

ízére vágytam,játékára hangtalan 

perceknek. 

Ma belém lüktetted a végtelent 

és én megszülöm neked a holnapokat. 

Elveszek a szemedben mikor tágra nyitod

és fájdalom átvészelnem minden hosszúra nyújtott

pillantást. Hunyorgó fények lestek ránk

ablakok szélesre tárt szárnyán át kívánt

nekünk édes jövőt a szerelem istene...

Fuldoklom a levegőd nélkül, tehetetlen

vergődök ha karod nem emel és szomjazom

ha nem felelsz. Ma velem voltál és én újra álmodok.

Holnapokról.

Ígéret

Védelmezőm voltál. 

Ráncoktól és idegen szemektől óvott napjaim

ma ünnepé emelkedtek, tépett szárnyaim ernyedten

takarják fedetlen lelkem és melleim közé csókolt

holnap dereng bőrömre lehetőséget.

Átgondoltunk néhány félreértett mondatot 

és újraírtuk a játékok szabályait és talán

kicsit közelebb is ültél hozzám, mint az illő lett volna

és azt sem bánom, hogy hosszabban fogtad a kezem

mielőtt magamra zártam volna az otthon titkait miközben

elmúlt egy zaklatott nap. Végérvényesen fordult a kulcs

és csendesebb felüket mutatták a falak, árnyékok 

rohanták meg a rejtett zugokat, félelmetes meséket

suttogtak kinn a fák. Madarak kapaszkodtak a hajló ágakon,

mint ki reményébe fogódzik süllyedő hajón és

imától várja felemelkedését - úgy hadartam magamban

kéréseim Istenhez, végre meghallgasson és adja vissza

sosemvolt becsületem. Szobára terülő sötéttel együtt 

rogytam a földre, sírás tépte ki belőlem a csendet,

hogy álomba ringassa türelmetlen lelkem.

Megharcoltam minden harcom, ráncaimban viselem

hosszú évek vitáit és üresen maradt tenyerem már

nem koldulja kezedet, nyomorgó gondolataim lassan

áttetszővé válnak mert a szemembe égettél egy ígéretet. 

Vigyázol rám...

Háborúk

Lázasan ébredtem.

Álmainkban vívott háborúink lassan

rátelepszenek az éber pillanatokra

és esélytelen csatákban veszítem el

kényesre csiszolt szavaimat.

Lényegtelen idő pocsékol gondolatot

míg az igazán fontos ölelések 

sorra vesznek el, útszélen felejtett

pillantás, fel nem kapott bók,

láthatatlanná tett gesztus tükröződik

a papírba csomagolt könnyekben.

Annyira meg akartam nyerni magamnak

a lelked, hogy közben nem vettem észre

miként pusztítom módszeresen a húst...

én szégyenben állva várom az ablak előtt 

az éjszakát,  vörös alkonyat vérében

fürdetem csupasz mellem és kitárva

karjaim mutatom üres ölelésem Isten felé!

Elhagyott az álom édese. Rezzenéstelen kavargó

kávé egyenletes forgásába bámulom keserűm

és újonnan tanult alázatom próbálgatom a tükörben.

A reggeli rituálé hidege térít jobb belátásra,

rendületlen nyugalom mögé lopakodik a féltés.

Nem hívtál fel. Remegéssé halványul a mozdulat

elkóborolt tincs fül mögé igazított várakozását

fokozatosan  reszketi át félelemtől hűlő lelkem.

Elkopott kitűző ma már csak a szó, szeretni itt benn

valami mássá alakult. Fojtogat és fáj pedig évekig viseltem

szív fölé tűzve, tudatlanul. 

Most valami más kezdődik. Közös évek tetemei alól

kilátszik a féltés, letarolt önérzet bástyáiból halott

szitkok csüngnek, megmart kérdések óvakodnak 

vissza a sötétség leple alatt, hátha lesz válasz 

a sebekre...  nem akarok tovább küzdeni.

Ha kell leszek vesztese a háborúknak

elnyomott csókok most újra nyílnak, száj szélére

telepedett mosoly marasztal tekintetet. Igen.

Hajlandó vagyok feladni mindent és újra viselni

az örökké gyűrűjét. Mert egyszer jók voltunk együtt...