Háborúk

Lázasan ébredtem.

Álmainkban vívott háborúink lassan

rátelepszenek az éber pillanatokra

és esélytelen csatákban veszítem el

kényesre csiszolt szavaimat.

Lényegtelen idő pocsékol gondolatot

míg az igazán fontos ölelések 

sorra vesznek el, útszélen felejtett

pillantás, fel nem kapott bók,

láthatatlanná tett gesztus tükröződik

a papírba csomagolt könnyekben.

Annyira meg akartam nyerni magamnak

a lelked, hogy közben nem vettem észre

miként pusztítom módszeresen a húst...

én szégyenben állva várom az ablak előtt 

az éjszakát,  vörös alkonyat vérében

fürdetem csupasz mellem és kitárva

karjaim mutatom üres ölelésem Isten felé!

Elhagyott az álom édese. Rezzenéstelen kavargó

kávé egyenletes forgásába bámulom keserűm

és újonnan tanult alázatom próbálgatom a tükörben.

A reggeli rituálé hidege térít jobb belátásra,

rendületlen nyugalom mögé lopakodik a féltés.

Nem hívtál fel. Remegéssé halványul a mozdulat

elkóborolt tincs fül mögé igazított várakozását

fokozatosan  reszketi át félelemtől hűlő lelkem.

Elkopott kitűző ma már csak a szó, szeretni itt benn

valami mássá alakult. Fojtogat és fáj pedig évekig viseltem

szív fölé tűzve, tudatlanul. 

Most valami más kezdődik. Közös évek tetemei alól

kilátszik a féltés, letarolt önérzet bástyáiból halott

szitkok csüngnek, megmart kérdések óvakodnak 

vissza a sötétség leple alatt, hátha lesz válasz 

a sebekre...  nem akarok tovább küzdeni.

Ha kell leszek vesztese a háborúknak

elnyomott csókok most újra nyílnak, száj szélére

telepedett mosoly marasztal tekintetet. Igen.

Hajlandó vagyok feladni mindent és újra viselni

az örökké gyűrűjét. Mert egyszer jók voltunk együtt...