Ítéltettem. El. Mert más vagyok.
A kezedbe raktam a lelkem és te faragtad,
méregetted, hogy beleférjen holmi megszokásba.
Részletért könyörögtél az életemből.
Közös akarat, közös bűn, vágyak között
cseppnyi hit, féktelen tűz álomtalan éjszakákon
szavak után akasztott sóhajok -
mondd,
mit gondoltál
szárnyaim nélkül meddig bírom?
Meddig alázhatsz büntetlenül?
Földig hajolt homlokomra vetül
sötét árnyékod, barázdát szánt
vénülő arcomba minden mosolyod,
Hajamba fehéredik az ölelés, zsarnok
őrizőm lett a testem.
Sóvárogtam. Hol tűz hol víz után.
Pedig mindkettő ott volt már
egy másik szemekben.
Csillogó könny. Épp egy csepp.
Tükröződtem mielőtt szétmaszatolták.
Hagytam. Tétlenül.
Átkozódtam is. Szavak nélkül.
Vállak fölött kacsintó lehetőség ígért lehetetlent.
Futottam. Utána és magam elől, méretlen
szórtam mosolyom, váltva apróra
kincseim és elfeledtem lassan
megváltó álmaim.
Megfáradt percek
hulltak a falevelekkel
ropogós ágyat vetett az ősz lázamnak
engedetlen ösztön kívánt magának
és én gyenge voltam. Félresiklott
pillanatok adtak új ízt a hétköznapok
keserének. Láthatatlanná tett a gondolat -
titkos kapcsolat
szított bennem új akaratot
nővé válni ismét, hívó karok
gyengéd ölelésében lettem újra muzsika -
dallam és ritmus.
És játszott velem és csapongani hívott
testből hegedűvé nyúlt érzékek hangján ringatott,
elhagyott félelmeim kupacokban rettegték a magányt
és én végre boldog voltam. Talán.
