Van úgy

Van úgy,

hogy nincsen szárnya az angyaloknak

száradó lelkemmel együtt haldokolnak

feladva a halhatatlan figyelem jutalmát

kiszögezett percek színtelen siratják

döbbent tehetetlenségem.

Néha megsimogatom a neved.

Ma már nincs kétség,

hogy helyes volt-e a döntés,

útjaink épp a megfelelő ideig

vegyítették sejtjeink

égető és szükségszerű kémiáját.

Másfelé fordultál

és én nem tudom tartani az iramot

lehetetlen vágyak és játékok

csábítanak, megaláz

és fel nem old az életedbe oltott láz

közös betegségünk csak a múlt.

Szabad lettél. Férfi. Elnyúlt

ágyamban az egyedüllét érzése

tarkómba kúszott valami hideg,

féltékeny kíváncsiság őrölte fel vágyaim

mert én nem tudtam azt adni neked amit

azok a nők...

Néha álmodom veled, eltűnt idő

verejtékét maszatolom homlokomra

és vacsorához idézett démonok

szája elé csorduló vérem kínálom

a hatalomért! 

Ábrándokkal tűzött titok csitít

miértekkel szabdalt átsírt

éjszakák rettegik fagyosra a hajnalt

és van úgy, hogy hiába

simítom a neved, feloldozás nélkül

marad minden bűn,

mit az álmok terveznek a jövőnek

hisz lehetetlent

kíván

már nem tartozol hozzám!

Tudom.

Mégis, míg érzem a csókod

míg hallom a nevetésed

nem adhatom fel. Álmodni kell.