Beszélgetések Istennel

III.

Már károg az ég

és a fák is lobbannak egy utolsót

mielőtt még

égre tárt karokkal várnák csupaszon

új fehér ruhájukat.

Dolgozom.

Kisebesedett tenyerem magába szívja

a megalázottak sóhaját.

Talán rajzolhatnék véremmel ha

lenne csepp időd és pillantást

is vetnél jeleimre de

a világ most túl aktív és a rengeteg ima

mind meghallgatásra vár -bár Te,
mindannyiunknak
közös,

félelemmel szeretett

többszörös

haszonlesője vágyainknak

talán nem is figyelsz, hisz mind ugyanúgy retteg...

Közeleg az ősz

és borrá válik a gyümölcs

a múlt minden árnyéka lassan megkövül,

hogy nyom nélkül

senki ne tűnjön el.

Szerettem,

többször és öltem is ha úgy kívántad,

láttam zuhanni lelkeket és vágynak

dőlni erős férfi szíveket,

láttam születni gyermeket

szemében minden csillagok fényét

és éreztem sírásában a pokolnak tüzét,

hallottam lépésében a múltam zaját

fogta kezemben a jövőm, vénülő időm fonalát.

Voltam anya és voltam csendes társ - egy életben -

voltam botlás, sós könny nevető szemekben,

voltam félig halott és egészen élő

reménnyel fekvő csalódással kelő,

lehettem volna feleség, hétköznapi asszony

de csak ember maradtam, egy árnyék a múlton.

Beszélgetések Istennel

II.

Rám szóltál de én nem figyeltem.

Aztán megemelted az ujjad.

Először a mutatót de elmentem

intésed mellett majd újra

nyúlott immár a középső

és én nem értettem

miért bánt a bal és a sors meddő

vitám veled miként fajult

egyoldalú

unott

reklámokkal szaggatott

szappanopera feliratú olcsó

drámává.

Megsértődtél, mert éltem.

A sajátomat pedig te írtál

nekem jobb könyvet.

Csak nem olvastam

Megtépázott lelkem okkal

vetett előbb kártyát, joggal

ingázott a jósolható, lázzal

és vérrel írt titkos jelek felett

mintsem téged kérdezzelek, vajon

jó úgy élni ahogy szeretnék?

De te többnyire hallgatsz, mosoly

nélküli délutánok hagyják az estét

becsusszanni a házak fölé.  Látványosan

fektettél hátamra és hagytad üvöltsek
és mikor már nem ültél mellemen csak

néztél a fájdalom nem enyhült akkor sem.

Akartál bántani
mert nem játszottam
szabály szerint

csak voltam

egy

a lázadók közül.

Beszélgetések Istennel

Igen, már emlékszem!

Te felajánlottad, lehettem volna

könnyű léptű szél, s most egészen

a viharok aljáig vinne gyönge lábam

míg magával nem sodor

az őrület keringője,

s lennék tovább villámok

fényes kísérője,

mint robbanás a házak felett

és gyűjteném rettegő gomolyba

a remegő lelkeket

és ha akarnám eloszlanék majd,

lennék vihar után a fellélegző

ágakon

a csönd,

békesség a romokon

tört szárnyak között a kimúlt félelem, 

lehetnék talán

a megkönnyebbült gyötrelem

felett a szivárvány.

Híd is lehettem volna

kapocs élő és holt között

ezüstön ringó lelkek dajkája

hajolva gyönge tested fölött

őrizve

magamnak egy jobb világra

kérve

téged Istenem, légy türelmes

és hű hozzám, míg kitartok

míg lépnek

és én hajlok

talpak alá

tenyereddel támaszd ívbe akaratom,

hogy végre én is jó legyek!

De én választottam és lettem ember.

Nem voltunk mindig jóban

sokszor fordítottad felém hátad

és hagytad dacolni lelkem

és szórakoztál.

Kudarcaim, mint pondró vágyai, hogy repülhessék

éltették és hagyták nőni jókedved

hiába sírtam és dühöngtem

hiba kértelek térdepelve, nézz!

Nézz rám és engedj végre szabadon!

De te szavamon fogtál

és hagysz megharcolni

minden csókért, táncolni

az ördöggel is egy jó szóért, hálát

rebegni ha végre rám mosolyogsz...

Önző ember vagy te Isten!

Félállásban teremtő, hogy pusztíthass!

Szórakozott vénember ki hallgat

ha kiderül, nem tökéletes

hiába imádják milliók!

Szerettelek.

Válasz nélkül maradt kérdéseim lassan

feltorlódnak majd kimúlnak

végtelenre sikerült imáim leheletén.

Vasárnap van.

Ilyenkor Isten is megpihen.

Muszáj

Talpamra tapadt a múlt,
mint a sár ragad rá
a sok kétségbe ejtett perc
gondolva felejtett mondatok,
elhadart lehetőségek
vagy épp félbe maradt szitkok.
Ellustult az idő látod,
már nem kíván maga mellé
kísérőnek a kétség.
Láthatatlanul keresem párnámon
tegnapi álmod.
Volt lehetőség
nyárból maradt hőség
közénk feszült pillanat
majd a mindent elmosó könnyeim,
emlékszem mennyire féltem,
hogy nem hívsz többé...
Nélküled üres csend csak a világ
hajnal se lobban, nincs már
kedvem, hogy lépjek
csak topog bennem a muszáj
és őröl lassan őszi köddé...

Ölelve tartottál...

Láttam levélre száradni a hajnalt

hajlott hátú reggelek közé szorult

üres éjszakákat,

bámultam szótlan lassúra korholt lépteid

kábult öntudatban hajoltam

a percek alá

míg végre felemeltél.

Szürkére kopott tekintet

más időkből kirepedt lelkét

oltottad szemem bogarába 

és én adtam otthont

ölelve tartott pillanatnak

- ölemben,

két kezem közt font

imák lüktették ritmusát újnak

- talált szerelemnek.

Csók volt az első szó számnak

ébredő szádtól  feszít a szükség

rosszul használt

mondatok üres térben

gondolatlan féltés és ránc

tehetetlen dühbe vésve

mert meg akartam felelni bármi áron!

Nézlek és már nem félek

elillant bajnokai a zsarolásnak

lábon kihordott halál - elmúlt sötétségben

maradt

minden gyászruhám.