Igen, már emlékszem!
Te
felajánlottad, lehettem volna
könnyű
léptű szél, s most egészen
a
viharok aljáig vinne gyönge lábam
míg
magával nem sodor
az
őrület keringője,
s
lennék tovább villámok
fényes
kísérője,
mint
robbanás a házak felett
és
gyűjteném rettegő gomolyba
a
remegő lelkeket
és
ha akarnám eloszlanék majd,
lennék
vihar után a fellélegző
ágakon
a
csönd,
békesség
a romokon
tört
szárnyak között a kimúlt félelem,
lehetnék
talán
a
megkönnyebbült gyötrelem
felett
a szivárvány.
Híd
is lehettem volna
kapocs
élő és holt között
ezüstön
ringó lelkek dajkája
hajolva
gyönge tested fölött
őrizve
magamnak
egy jobb világra
kérve
téged
Istenem, légy türelmes
és
hű hozzám, míg kitartok
míg
lépnek
és
én hajlok
talpak
alá
tenyereddel
támaszd ívbe akaratom,
hogy végre én is jó legyek!
De
én választottam és lettem ember.
Nem
voltunk mindig jóban
sokszor
fordítottad felém hátad
és
hagytad dacolni lelkem
és
szórakoztál.
Kudarcaim,
mint pondró vágyai, hogy repülhessék
éltették
és hagyták nőni jókedved
hiába
sírtam és dühöngtem
hiba
kértelek térdepelve, nézz!
Nézz
rám és engedj végre szabadon!
De
te szavamon fogtál
és
hagysz megharcolni
minden
csókért, táncolni
az
ördöggel is egy jó szóért, hálát
rebegni
ha végre rám mosolyogsz...
Önző
ember vagy te Isten!
Félállásban
teremtő, hogy pusztíthass!
Szórakozott
vénember ki hallgat
ha
kiderül, nem tökéletes
hiába
imádják milliók!
Szerettelek.
Válasz
nélkül maradt kérdéseim lassan
feltorlódnak
majd kimúlnak
végtelenre
sikerült imáim leheletén.
Vasárnap
van.
Ilyenkor Isten is megpihen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése