Beszélgetések Istennel

III.

Már károg az ég

és a fák is lobbannak egy utolsót

mielőtt még

égre tárt karokkal várnák csupaszon

új fehér ruhájukat.

Dolgozom.

Kisebesedett tenyerem magába szívja

a megalázottak sóhaját.

Talán rajzolhatnék véremmel ha

lenne csepp időd és pillantást

is vetnél jeleimre de

a világ most túl aktív és a rengeteg ima

mind meghallgatásra vár -bár Te,
mindannyiunknak
közös,

félelemmel szeretett

többszörös

haszonlesője vágyainknak

talán nem is figyelsz, hisz mind ugyanúgy retteg...

Közeleg az ősz

és borrá válik a gyümölcs

a múlt minden árnyéka lassan megkövül,

hogy nyom nélkül

senki ne tűnjön el.

Szerettem,

többször és öltem is ha úgy kívántad,

láttam zuhanni lelkeket és vágynak

dőlni erős férfi szíveket,

láttam születni gyermeket

szemében minden csillagok fényét

és éreztem sírásában a pokolnak tüzét,

hallottam lépésében a múltam zaját

fogta kezemben a jövőm, vénülő időm fonalát.

Voltam anya és voltam csendes társ - egy életben -

voltam botlás, sós könny nevető szemekben,

voltam félig halott és egészen élő

reménnyel fekvő csalódással kelő,

lehettem volna feleség, hétköznapi asszony

de csak ember maradtam, egy árnyék a múlton.