Megöleltél

Megöleltél. Furcsa fény
mezsgyéjén
alaktalan vád
reszketett pillád
rebbenésén. Láttam
titkolsz valamit, ma
meglepetésre készülsz.
Tiszteletköreink rövidült
spirálján megfagyott
a mosoly.
Melleden megremegtek
ujjaim - hűvösével csókolt a félelem
és már nem is hallottam
mit magyaráznak
azok az édes ajkak…
Volt benne valami utolsó
egy elhadart búcsúzó
éjszaka és néhány örökké.
Hinni akartam, rosszul hallok,
minden kérdésem megfutamodott
és én csak arcodban néztem
az időtlenségnek álmodott képet.
Lángokba öltöztem, de dühöm
hallgatott. Ügyesen kendőzött
rettegés kongatta üresen maradt
elmém vészharangját. Elkapart
viták próbáltak felszínre jutni
de a magány lehetősége túlsírt
mindent gondolatot.
Már nem akartam elrontott
játszmákat újra játszani
felülkerekedett valami
rég begyakorolt büszkeség.
Emelt fejjel álltam eléd
fúrtam tekintetem egyre mélyebben
szemed bogarában ezernyi ismeretlen
szikrába kódoltam nyughatatlanságom,
hogy emlékezz majd hosszú éjszakákon
volt valaki aki érdek nélkül szeretett magadért.
Aztán csak megöleltél.

Te hol voltál?

Részeg az idő
tántorgó percek
szédelegnek
órától óráig.
Utolsót ütött.
Szeretett volna még
búcsúcsókot lehelni
borgőzős mámorban
de késett.
Épp egy másodpercnyit.
Elhanyagoltuk
Térden állva könyörgött
pedig már a söntésen könyökölt
a szűken mért lehetőség.
Tudom. Te megmondtad.
Épp előre szaladt a mondat,
szád szegletére épp kibukott
a gondolat, talán elkerülhető lenne.
De ez most kevés, lehetetlen mindent
megjósolni előre. Delphoi ködök
mélyére hiába képzelsz köldök
közeli álmokat. A hely és az idő
nem alkalmas.
Megszakad a szívem. Hatalmas
könnyeket morzsolok el
arcomra kent
képen maszatol a kétségbeesés.
Hiába sírsz. Én szerettelek.
Te addig hol voltál?

Idő

Néztelek.

Valami csendes békesség ült arcodon

feletted már várakozón

de nyugodtan állt őriződ.

Alkonyodott.

Nem számoltuk a perceket.

Feleslegessé vált minden homokszem

hisz

megszűnt a létezés.