Megöleltél

Megöleltél. Furcsa fény
mezsgyéjén
alaktalan vád
reszketett pillád
rebbenésén. Láttam
titkolsz valamit, ma
meglepetésre készülsz.
Tiszteletköreink rövidült
spirálján megfagyott
a mosoly.
Melleden megremegtek
ujjaim - hűvösével csókolt a félelem
és már nem is hallottam
mit magyaráznak
azok az édes ajkak…
Volt benne valami utolsó
egy elhadart búcsúzó
éjszaka és néhány örökké.
Hinni akartam, rosszul hallok,
minden kérdésem megfutamodott
és én csak arcodban néztem
az időtlenségnek álmodott képet.
Lángokba öltöztem, de dühöm
hallgatott. Ügyesen kendőzött
rettegés kongatta üresen maradt
elmém vészharangját. Elkapart
viták próbáltak felszínre jutni
de a magány lehetősége túlsírt
mindent gondolatot.
Már nem akartam elrontott
játszmákat újra játszani
felülkerekedett valami
rég begyakorolt büszkeség.
Emelt fejjel álltam eléd
fúrtam tekintetem egyre mélyebben
szemed bogarában ezernyi ismeretlen
szikrába kódoltam nyughatatlanságom,
hogy emlékezz majd hosszú éjszakákon
volt valaki aki érdek nélkül szeretett magadért.
Aztán csak megöleltél.