Lomtalanítás

Világvége hangulatom van. Napok óta esik az eső, az elme szülte torz formák is ólomlábakon poroszkálnak. Pedig gondoltam, összepakolom mindenem és kiteszem az őszi lomtalanítás egyre magasodó kupacának tetejére. Vigye akinek kell! Már nem akarok üres cigarettás dobozokból valami különlegeset építeni és a közösségi oldalakról is töröltem magam.
Változás kell. Drasztikus. Különben elemészt ez a nyálkás idő.
A rádióból összefolyó dallamfoszlányok szakadnak, néha hír töri meg a kavargó zajt, a monotonitás lassan a falakról lefolyik a padlóra majd kifelé, át a küszöbön a betonra. Az utcákon nem ricsajoznak gyerekek és a szerelmesek is eltűntek a padokról. A nyár elhasználta utolsó tartalékait is. Az állomás fáira már beköltöztek a varjak, kéklő tollaikról folytatják halálos zuhanásukat az esőcseppek. Senki sem zúgolódik. Egykedvűen tűri madár és ember az ősz borús hangulatát.
Kitakarítottam a telefonom is. Feleslegessé vált ismeretségeket gyömöszöltem a kuka mélyére, lomtárba került pár retinába égett szám. Volt teljesen ismeretlen név is. Másfelé visz a szükség. Belelapoztam néhány üzenetmaradványba. Mennyi bonyolult de mégis ugyanúgy szűkölő, látszatra ártalmatlan mondat! De a szöveg mélyén valami irdatlan magányosság. Ízetlen tréfákat kóstolgattam egy sokadik portálon, hátha elfedi keserűm. De semmi. Sírni szeretnék. Azt hiszem. Kattogtatások közepette térek vissza verses portálokra. Hangulatunk közös. Egyiket elhagyták, másik talán sosem volt igazán boldog. Hónapos késéssel tudatják, társunk elhunyt. Valaki rögtön rímekkel reagál. Csendben reménykedem, hogy túlélem és nem fog megemlékezni rólam. Nem akarom, hogy emlékezzenek rám! Akkor miért írok? - kérdezheted - joggal. Nem tudom. Talán muszáj kiadnom magamból, talán kell egy olyan közeg ahol kiteríthetem lelkem minden nagymosás után és titokban remélem, elolvasod. Tudatom mélyén akarom, hogy neked is fájjon, hogy tudd, mennyire bánt a Gondolat, mennyivel egyszerűbb lenne közönségesnek lennem! Egyszer összekapcsoltuk a lelkünket és a szakításnál benned marad egy részem. Jobbik részem. Rejtegetett álmaimban vigyázol rá és próbálod életben tartani, hátha egyszer még…! Néha részegre iszom az estéket, cigarettákat küldök máglyára és mint mindig kacéran játszom a halállal. Őt is meg fogom csalni! Mert ilyen vagyok? Genetikailag van belém kódolva a nyughatatlanság, a maradásra nem képes csapongó szellem. Neki is fogok írni. Hogy tudja, hiányzik. Úgy, mint Te. Mert egyszer ő is részemmé válik aztán majd ő is szakít belőlem. Talán halandóságom.
Elsikkad a józan ész kiabálása, most épp önpusztító korszakom élem. Hisz voltam már gyerek, diák, tinédzser, szerető és anya, voltam már társ, dolgozó nő és vacsorát adó gazda. Barát is voltam. Nem érte meg. Szolgáltam? Igen. Megalázkodtam? Igen. Lázadtam is. És sokszor győztem. Most nem akarok. Valami elhasznált, ócska depresszióban keresem az értéket, ablaktalan szobákban rettegek saját elhatározásomból. Mondhatnád, nem vagyok normális. De ez is a földi lét része. Ahogy Te voltál az enyém. Én ápolom, nevelgetem, dédelgetem és felszárítom könnyét a belém szakadt Te-ből nekem jutó torz kis darabkának. Miattam vagy épp általam lett a szégyenlős fiúból igazi, kegyetlen férfi. Aki már nem pirul el egy csipkés bugyi láttán, aki már nem kapja el a tekintetét, ha valaki nem titkolt vággyal néz a szemébe, akinek nem számít már, hogy csak egyetlen éjszakára kap meg valakit aki másnak is csak egyetlen éjszakára jár. Néha szégyellem, mit tettem veled. Néha jólesik látni mivé lettél, és még nagyon sokszor kívánom, bárcsak megtarthattalak volna! Irigy vagyok a törölközőre mely esténként végigcsókolja vizes bőröd. Gyűlölöm ki társadul szegődik mégis hálás vagyok annak ki szajhaként szolgál és álomtalan éjszakába ringat. Mert az álmaidat magamnak akarom. Tökéletes uralmat tudatod akaratlan és irányíthatatlan része fölött.
Megdermedt pillanatokba sűrítek egész életeket és egy-egy óvatlan pillanatban elraktározom ritkán mondott szavaid mögé. Neked akarom adni azt a maradék ént, hogy ne gyűlöljön tovább, ne legyen hajléktalan testem pusztulása után. Nálad jó helyen lesz. Nem kellenek a nagy szavak, nem kell szív fölé! Épp elég ha zsebben, piszok közt hordod. Van erre egy szó: érzelemvámpír. Az vagyok. De most, talán az ősz teszi, de most visszacsepegtetem erővel, kéjjel elvett kisfiússágod. Az időt nem adhatom vissza. Korszakokban fejezetek jelzik majd merre jártunk. Alkohollal fertőtlenített sebeidre nem adhatok semmit. Sóval vetett múltamban a férfi felé fordult női részem már megöregedett. Egyetlen arcom viselem csak. Anya vagyok. Önzetlen, világokat teremtő Anya. Területvédő, tűzben el nem éghető egyetlen szív. Aki csak éjjel a sötétben sír. Bedobozoltam minden mást és kiraktam a lomokkal együtt. Reggelre elviszik.