Elhullott gondolatokat szedegetek a földről
mint megannyi lepattintott darab drágakőből -
minden kavics egy meggondolatlan szerelem.
Utolsó szavaidat forgatom számban, keresem
vágyaim közt nevedre akasztott cédulám
nem emlékszem mit is írtam rá
˝örökre megőrizendő˝ vagy ˝maga a végzet˝?
Ujjaim féltékenyen simogatnak téged
nem számít már mit takarnak a betűk
nem érdekel ki lehettél volna, felül
kellett írni a végzet vésett szavait.
Kimondatlan szabályok szerint
játszottunk, korlátok közé szorítva
minden érzést. Néha lázadtam volna
mégis… alázattal térdeltem hited elé
és hagytam magam sodorni, hátha elég
büntetés gyűlik már össze mögöttem.
Számolgattam a perceket.
Szavak nélküli vágy hajtott hol feléd,
hol előled, de mindig ott volt a lehetőség:
tévedni! Néha megfeledkeztem az időről
tudom, sokáig hagytalak lassan őrlő
féltékeny gondolataid közt, de mint a mesében
mindig visszatértem. Hozzád és félelmeidhez.
Elmondhatnám
milyen szabad a világ
odakinn, szárnyak nélkül is van élet
száradó fekete vérrel
írt törvények alatt sem kell kétrét hajolva
csúszni hamis bálványt imádva.
Ki kell lépned, használnod kell a tudást
mit rólam fejtettél le, mint ünneplő ruhám,
hát élj! Élj vele…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése