Gondolatok

Sokszor olyan öregnek érzem magam. Mintha a kezdetektől léteznék de sosem tanultam volna semmit. Időnként felbukkannak emlékek, rácsodálkozom milyen egyszerű a világ, hisz millió év alatt sem változott. Emberek fordulnak körülöttem, hozzájuk mérem emberségem. Feleslegesen. Sokszor nem is vagyok biztos a létezésükben, mi van ha csak egyszerű elmém szüleményei? Öregnek érzem magam. Nincs új, mit ne tudnék csak felelevenítem a szokásokat, elfogadva az adott kor sallangjaival. Születnek és meghalnak mellettem. Élnek és harcolnak, néha csendesen eltűnnek és sokáig nem hallok a barátokról. Mindez utólag csak egy pillanat.

Az elmúlás mindenütt ott van a levegőben. Állandó körforgásba kényszerít, lehetőséget sem adva a pihenésre. Zátonyok közt evickélve haladunk a biztos és áhított vég felé és közben rettegünk. Annyiszor átélt katarzist titkol az emberi elme butasága. Minden kitörölt emlék ismeretlen rosszként sejlik fel és hiába is próbálsz erős lenni, a tudat mélyén ott a rettegés. Nézz végig az életeden! Minden esemény mögött, előtt ott az a mi lenne ha... kezdetű gondolat. Semmit nem élünk meg pusztán a maga jóságában, mindig ott gubbaszt a rossz, a kellemetlen, a veszteség lehetősége. Árnyékként vetül a közösség, a másik tapasztalata a mi lehetséges döntésünkre, pedig a válasz egyszerű. Ha emlékeznénk testetlen lényünkre annak minden boldogságával, nem siettetnénk a halált? Mondhatod, depressziós vagyok. A modern kor betegsége. Nem hinném. Csak ma másképp szemlélem az esőt.

Minden este lefekvéskor álmokra vágyom. A jövőből áthalló emlékképekre. Notórikusan ismételgetem magamnak, hogy álmodjak és ébredés után emlékezzek. Aztán csak átadom magam a süppedős árnyaknak és valóságosnak tűnő szárnyakat bontok.

Tudod reggel, munkába menet elmerengtem a ködös temető képén. Remegett a levegő ahogy az autók rohantak a főúton. Már nem félek az elmúlástól. Nem bánt a gondolat, itt hagyni a szeretteim. Ugyanakkor órákra magamba fordulok egy elütött állat teteme láttán.

Dolgozom. Néha kiszólok a gondolataim közül, gyereket öltöztetek vagy épp a szülővel beszélgetek, próbálok hasznos tanácsot adni. Átérzem a gondjaikat és egy pillanatra megszűnök kívülálló lenni. De aztán megrázom magam és a bajokat messziről szemlélve terelgetem a mondatokat megfelelő irányba. Az elköszönés ceremóniája és hangos megemlékezése után újra egyedül maradok szellemi szószommal amelyben úgy úszkálok, mint feltét a főzeléken. Ragadós, sűrű közegéből nincs menekvés. Állandóan jótékonyan takarna de én mégis félek teljesen feloldódni benne. Így nem marad más, mint küzdeni. Lehetséges jövők gondolata ellen, árnyékos utcák, jót nem ígérő beszögellések rémképei ellen. Mindenben találok veszélyt. Minden eshetőségre van kármentési tervem. Egy szelet süteménybe is képes vagyok horrorfilmek minden borzalmát képzelni. De ez nem tart vissza, hogy ki ne próbáljam, hogy egy mozdulattal el ne hessegessem a rémeket és ne élvezzem a felkínált lehetőséget. A dac, a lelkiismeret furdalás majd csak később jön. Az eszmélés határán.