Önzés

Vetettem. Kártyát.
Akartam tanácsát
véletlennek, sorsnak
nevetséges ujjal-mutogatóknak
és fordítottam.
Lapot - arccal lefelé
majd hátat. Nem elég
a vigasz, lesz ez még így se,
nem érdekel a más pénze
nem akarok már magam lenni
párkányon könyökölve léptedet lesni
én élni akarok!
Hűvös szobában bújni melléd
hagyni csak úgy villogni a tévét
nyirkos testedre rajzolnék körömmel
láthatatlan íveket…
Megint álmodozom. Kár.
Köröttünk a halál motoszkál
és én megint csak önzőn
magamnak kívánom az időt
hajtani hídnak lassan
mozdult láb alá támasztéknak
és nem figyelek rád.
Nyűgöd van. Teher. Vád.
Bármerről nézem ismerős
ahogy a szeretet felőröl
és a befészkelt gondolat,
mint lenyelt lúg mar
és hiába is akarsz megszabadulni
a valóság egyre csak szorít
míg ordítani nem kezdesz.
Felfogtam. Nekem ismeretlen -
neked szülőd.
Nekem egy szerencsés kit az idő
kisorsolt - lejárt a büntetés.
Gyors és kíméletes lesz a vég
csak az itt maradónak fáj
még sokáig.
El fog menni.
Tudom. Mi maradunk.
Lesz még sok holnapunk
amit meg kell tölteni élettel
sikoltva kihasznált percekkel
és néma emlékezéssel - hanton
hagyni a virágot
hervadni. Majd jön temetőszolga
egykedvűn dobja halomba
a részvét szirmait.
Ásóval igazít
egyenest, mintha számítana.
Félek. A perctől óv a kártya
amikor apád felett győz a kór,
s te összecsuklasz valahol
kikönyökölt söntéspult mellett.
Szeretlek.